Minden ugyanolyan volt, mint máskor: békés, meleg napot követően egy nyugodt, kellemes estének néztünk elébe. Otthon olvasgattam, Bence a kikötőben tárgyalt. Itt értesült az első hírekről a kairói mozgolódásokat illetően. Mivel a már amúgy sem működő tévénket a házmesterrel pár hónapja elvitettük, és az internet megint akadozott, így másnap reggelig nem jutottunk új információhoz. Akkor aztán csőstül jött minden: elolvastuk a híreket, és még a végére sem értünk, amikor aggódó családtagjank és barátaink hívásaitól elkezdtek égni a telefonvonalak. Nem tudtunk mást mondani, mint hogy igen, hallottuk, de itt, Hurghadán nincsen semmi. És valóban nem is volt. Napoztunk, lementünk a kikötőbe, este beültünk egy sörözőbe a barátokkal, buliztunk egy jót, szóval csordogált az élet a maga januári lassú tempójában. Következő nap hasonlóan nyugodtan indult, leültünk a gép elé, hogy begyűjtsük a legfrissebb híreket. A fenébe, már megint nincsen net! Kikapcsolom, bekapcsolom, újraindítom egyszer, kétszer, aztán csörög a telefon, hogy a legújabb hírek szerint egész Egyiptomban nincs internet. Fura érzés: se TV, se net. Telefon még működik, igaz egyre kevesebbet, gyakorlatilag külföldről már csak a magyar számainkon tudnak elérni. Kairó, Alexandria, Suez, Asszuán forrong. Úgy éreztük jobb lesz elhalasztani a betervezett körutat. De Hurghadán még mindig semmi. Túrják az utakat rendületlenül, turisták jönnek mennek, semmi félelemérzet, vagy forradalmi helyzet. Igaz ellenkeztem, de csak elmentünk az Egyptair itteni irodájába, hátha tudják módosítani a jegyünket. Persze az internet leállásával a foglalási rendszer is elérhetetlenné vált. Eszünkbe is jutott, hogy vajon mi lesz ha lezárják a repülőtereket addig. Elmélkedtünk rajta egy pár percet a hazafelé vezető úton, aztán áttértünk arra, hogy mi legyen az esti program. Békés semmittevésünket egyik barátunk telefonhívása zavarta meg: zaklatott hangon kérdezte, hogy feljöhetnek e hozzánk. Amikor ideért, mesélte, hogy éppen a városközpontban lévő egyik kisebb szálloda konditermében edzett, amikor hirtelen megjelentek a biztonsági emberek és elkezdték kizavarni az ottlévőket, hogy midnenki menjen a szobájába, mert nem biztonságos. Barátunk a nagy riadalom láttán jobbnak látta ha ő is távozik. Az utcára érve mindenhol 10, 20, 30 ember csoportosult mindenféle anyagú és méretű botokkal a kezében. Nem volt túl bizalomkeltő látvány. Beindult a riadólánc: mindenki húzzon haza, ne kóricáljon az utcán, és lehetőleg kapcsolja le a villanyt. Az üzletek bezártak, a bárokban az asztalokat és székeket a bejárat elé halmozták fel, majd azok is bezártak. Az erkélyről figyeltük a történéseket. Mindenhol vak sötét. Nálunk is csak gyertyák égtek. Botos emberek rohangáltak. Megijedtünk. De mégsem történt semmi. Másnap gyorsan kiderült, hogy a rendőrség felbomlásának hírére mindenhol vandalizmusra számítottak, és ezért az emberek botokat ragadtak, hogy adott esetben megvédjék az üzletüket vagy bármilyen más tulajdonukat az esetleges fosztogatóktól. Így már azért kicsit más volt az érzés. Szinte megnyugtató. Napozás, csevegés. Nagyon kettős érzés volt. Napközben minden olyan nyugodt, semmi nem érződik, hallunk ezt-azt a más városokban történtekről, de mi mintha a béke szigetén lennénk. Persze ez gyorsan változhat. Részben változott is. Délután jött a hír, hogy másnaptól nincsenek nyitva az üzletek, 6 órától mindenhol kijárási tilalom van, harckocsik érkeztek Hurghadára, le kell adni a kövtségnek az általunk ismert itt tartózkodó magyarok nevét és telefonszámát, egyes országok már küldik a gépeket hogy kimenekítsék állampoláraikat. Megint megijedtünk. Irány a bolt. Még nyitva volt, de a polcok már igencsak üresek voltak. Lisztből, cukorból és kenyérből az utolsó darabokat hoztuk el. Biztos ami biztos, vettünk 60 liter vizet is, majd leültünk egy sörre. A helyieket kérdezgettük, hogy mik a legújabb fejlemények, mit gondolnak mi lesz. Mosolygósak, nyugodtak voltak, mondván most már minden rendben lesz, pár nap és vége az egésznek. Éppen a vészhelyzeti tervet kovácsoltuk, amikor lehuppant mellénk egy észt idegenvezető, kinyitotta a sörét, és mintha egy teljesen más univerzumból érkezett volna, elkezdte ecsetelni, hogy eladott két kairói kirándulást (már 3 napja ömlik mindenhonnan, hogy ez nem biztonságos) és vannak búvárai is a héten, minden milyen klassz. Összenéztünk, hogy ennek meg mégis mi a baja? Mi épp most fejeztük be az egy hónapra elegendő tartós élelmiszer beszerzését, ő meg azon filózik, hogy mi lesz ha nem megy el a kairói kirándulás??? Felettébb vicces volt. Már rég nem lehett volna az utcán lenni, amikor elindultunk hazafelé, de láthatóan senki rá sem bagózott erre az egészre, mert a boltok nyitva voltak, a turisták mászkáltak mint rendesen, csak a bankok, pénzváltók és internet kávézók voltak zárva. A lakásba érve magamba roskadtam. Most mi lesz? Pakoljunk össze mindent amit csak tudunk, és várjuk mikor visznek ki innen? Vagy el tudunk repülni a rendes járatunkkal? Vissza fogunk tudni jönni ide? Itt hagyhatom nyugodtan azt, ami nem fér be a bőröndbe? Szerintem az emberben ilyenkor azért akaratlanul is felmerül, hogy ez a távozás végleges lesz e vagy sem. És ha nem is végleges, akkor mikorra fog visszaállni a rend? Ha csak nyaralnánk itt, nem számítana. De hosszú évek kemény munkája forog kockán. Mindenki üzlete, autója, a felszerelései… és persze a lakás, az otthon, ahol már annyi ideje élünk. Ha lesz új kormány és vezető, mennyire lesznek külföld barátok? Hogyan fog megváltozni az a rendszer, amihez már olyan jól hozzászoktunk? És mindezek mellett gyakorlatilag semmit nem érezni itt a forrongásból. Teljesen kettős érzés. Összepakoltunk. Lassan üresek a könyvespolcok és íróasztalok – ha más nem, legalább könnyebb lesz takarítani áprilisban, amikor visszajövünk. (?) Az összes esti telefonhívás arról szólt, hogy szombaton és vasárnap jönnek gépek Magyarországról, hogy hazavigyék az embereket, de az egyelőre még nem teljesen volt tisztázott, hogy a nem turista felszállhat –e rá. Következő délelőtt kezdett elegünk lenni a fülbe suttogós játék elvén kapott hírekből, így elkezdtük „első kézből“ beszerezni az információt. Szerencsére ennek következtében mindenki megnyugodott. Szó nem volt evakuálásról, egyelőre csak kb. 2 hétre tervezték a charter járatok beszüntetését és a menetrend szerinti gépeket elvben rendes érkezés szerint várták. Napozás, ebéd barátokkal, az aktuális információk kitárgyalása. Sms: Kairóban több, mint 1 millió ember van az utcán, mindenhol balhé várható. Meglátjuk – gondoltuk magunkban. Reménykedve indultunk nyitva tartó pénzváltót keresni. Az egyik épp az orrom előtt zárt be, de az út túloldalán a megszokott mosollyal köszöntött a megszokott fiatalember. Szuper! Elfutottunk az Egyptair irodájába ismét, ahol szintén nagy mosollyal az ott dolgozó úr közölte, hogy menjünk vissza holnap, mert csak a következő napi indulásokról tudnak biztos felvilágosítást adni. Visszamosolyogtunk, megköszöntük, és távoztunk. Ezt a szokásos, városállapotot felmérő karika követte. Sehol semmi, mindenhol béke és nyugalom. Elindultunk hazafelé, amikor egyszercsak nagy morajlásra lettünk figyelmesek. A következő pillanatban az előttünk lévő körforgalomban meg is pillantottuk a kb. 70 főből álló „tömeget“ zászlókkal, egy helyben kántálva. Megfordultunk, mert a forgalom állt. Nem volt kődobálás, verekedés, semmi. Csak kieresztették a hangjukat, a rendőrök és katonák pedig az út széléről szemlélték az eseményeket. Este barátainknál vacsoráztunk, jött a telefonhívás, hogy állítólag délután tömegek tüntettek Hurghadán. Persze. Ez is csak a füledbe súgom, add tovább játék része, és szenzációhajhászás.

Február 2., szerda: a fura csendet felváltotta a megszokott zsibongás. Le- és felszálló gépek zaja hallatszik, nagyobb a forgalom, hangosabbak a dudák és a mecsetekből ismét hangos imaszó hallatszik. Amint tudom, folytatom a beszámolót...