Kedden, az indulás napján magamhoz hűen 20 perc alatt összedobáltam egy kis hátizsáknyi cuccot no meg a fényképezőgépem, lerohantam a bázisra a felszerelésemért és szaladtam tovább a gyülekező pontra. Némi szervezkedést követően már a hajón is voltunk Simonnal és vártuk, hogy megérkezzen a dán csoport. Körbejártam a C Sound nevet viselő hajónkat, és megállapítottam, hogy igencsak kellemes darab. Korábban ennek a cégnek már megnéztem a Bella nevű hajóját és akkor is tátva maradt a szám, de ez még annál is szebb volt. Befutott a csoport és a kis szervezési malőr következtében néhány óra tanakodást követően úgy döntöttek, hogy ők inkább ragaszkodnának az eredetihez, így átcuccoltunk a Bellára. Kicsit csalódott voltam, hogy hogyan választhatnak az emberek egy nagyobb és semmivel sem többe kerülő gyémánt helyett egy kisebbet, de hát nem vagyunk egyformák… Briefing, papírtöltögetés, elhelyezkedés, felszerelés – ezzel telt a délután és az este egy része. Utána még gyorsan hazaszaladtam a hálózsákomért, abban reménykedve, hogy az időjósok beletrafáltak, és valóban ragyogó időnk lesz egy hétig, és alhatok a napozórészen éjszakánként.

 

Reggel elég korán megkaptuk a kifutási engedélyt, és már indultunk is északra, Umm Gammar felé, ahol a csapat megcsinálhatta a check diveot, melynek során becserkésztem egy pár pucicsigát és néhány ráját, így mindenki boldogan és mosolyogva tért vissza első merüléséből. Ezt követően Gobal szigetét vettük célba, és majd két órás hajókázást követően meg is érkeztünk Bluff Pointhoz, ahol a Barge nevezetű kis roncson merültünk délután majd ezt követően éjszaka is. Erre a helyre jellemző, hogy rengeteg fajta muréna található rajta, az egészen pici fehértől, a hatalmas, nem kevéssé elhízott óriásig. Ha szerencsés az ember, és jó a szeme, akkor találhat jó pár kőhalat és skorpióhalat illetve általában szokott erre úszkálni néhány napóleonhal is.

Napi hajóról általában Fanadiren szoktunk éjszaka merülni, és eddig azt hittem, hogy annál több holdhal nem létezik egy rajban, mint amit ott lehet látni. Gyorsan be kellett lássam, hogy tévedtem. Fantasztikus élmény volt, ahogy a hajó alatt egy óriási hengert formálva körbe-körbe úszkáltak mellettünk a halak százai. A vacsorát követően elég fáradtan vonszoltam magam a kabinomba, és semmi perc alatt elaludtam. Hálát adtam az égnek, amiért jó kemény matraca volt az ágynak, ami persze felvetette bennem a kérdést, hogy a városban miért is csak azokat az ócska puha szivacsokat lehet kapni???

 

Második nap. Hajnali kelés. Segítsééééég, az ágyam nem akarja, hogy elhagyjam! Nagy nehezen mégis erőt veszek magamon, feltápászkodom. Fürdőruha, hosszúnadrág, pulóver. Jujjj, nagyon hideg van. Hol van a gyenge szellő és a tűző nap, amit ígértek? Sajnos se híre, se hamva. Így az Ulyssesre tervezett merülésünket le kellett fújni, és helyette egy áramlati merülés következett szintén Bluff Pointnál. Picit morcos voltam az égiekre, mert a legendák szerint az Ulyssesen lakik csikóhal és egy nagyon különleges csiga, amiket ugye természetesen meg akartam örökíteni. No de sebaj, majd legközelebb. Mit ne mondjak, a víz igencsak friss volt, amikor beborultunk a zodiacból. A csapat fele mögöttem, másik fele Simonnal ment, aztán átrendeződtek a sorok, ahogy telt múlt az idő, és az emberkéknek fogyott a levegője. A hosszan kitartókat megajándékozta a tengerek istene 3 napóleonhallal, köztük az egyik valamivel volt kisebb, mint jómagam, továbbá találtunk rengeteg murénát, köztük sárga szájút is, amihez korábban még nem volt szerencsém. A töménytelen mennyiségű lágykorall láttán annyira rákoncentráltam a teknősre, hogy a merülés utolsó 10 percében csak belebegett a képbe. És ahogy az lenni szokott, amint mindenki kijött a vízből, felbukkantak a szürkés hátak, így csak a hajón dideregve figyelhettük a közelben úszkáló delfineket.

A reggelit követően nekivágtunk Shag Rock felé vezető utunknak, ami egyáltalán nem volt vicces. 2 éve nap, mint nap a tengeren vagyok, azt hiszem elég jól bírom, de bevallom őszintén, hogy amikor a hajó egyik végéből a másikba csúsztam ültő helyemben egy egy hullám következtében, akkor egy fél óra elteltével jobbnak láttam lelavírozni egy Daramenexért. Megkapaszkodtam a korlátban, mereven bámultam a horizontot, és azt kívántam, hogy érjünk már oda. Koncentrálásomat aggódó szüleim telefonhívása zavarta meg, mert a lefedettség hiányossága miatt már egy ideje nem tudtak elérni. Miután megnyugodtak, lassan én is fellélegezhettem, mert lekötöttünk. A következő megpróbáltatás a víz alatt várt ránk. Áramlati merülést terveztünk, ami során ugye az áramlat segít minket, és nem pedig hátráltat. Szerencsétlenségünkre az utóbbi várt ránk. Beugrottunk a kis roncs felett, amit sekély elhelyezkedése miatt az erős hullámzásnak köszönhetően nem igen tudtunk megnézni, így a fal mentén próbálkoztunk az előre jutással. Kb. 200 métert haladhattunk előre 45 perc alatt, aztán feladtuk, és hívtuk a zodiacot. Ezek után már csak remélni mertem, hogy a Thistlegormhoz érve legalább kicsit kedvezőbb körülmények várnak majd ránk…

 

Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy eddig nem mutattam túlzott lelkesedést a „nagy vas” irányában. Igaz, hogy csak egyszer jártam erre, de kicsit sem fogott meg. Igen, lány vagyok, és a lányok általában bogarászni szeretnek. De talán úgy van ez a búvárkodással is, mint bármi mással. Minél többet csinálod, annál több rétegét szeretnéd megismerni, kipróbálni. Csak kell némi idő, amíg nyitsz az olyanok felé is, amiről azt gondoltad volna, hogy soha nem fogod élvezettel csinálni. Legalábbis velem ez a helyzet. Úgyhogy ezek fényében vegyes érzelmekkel ugrottam vízbe a csapattal. Szerencsénk volt, mert a víz nyugodt volt és kristálytiszta. Valamint nem elhanyagolható tényező az sem, hogy egyetlen egy szafarihajó volt rajtunk kívül a roncsnál, tehát kvázi miénk volt az egész terep, háborítatlanul bugyoghattunk. Lélegzetelállító volt. Érezted már magadat igazán aprónak? Ahogy 18 méteres mélységben kiúsztunk a hajó orra elé, és a szemünk elé tárult ez a hihetetlenül óriási hajó, majdnem úgy jártam, mint amit viccesen az intrósoknak szoktunk mondani – ha elcsodálkoznátok és kiesik a szátokból a reduktor… Picike hangyának éreztem magam, ahogy a vastag horgonyláncot követtem a szememmel az aljzat felé, és csak követtem, és követtem, egészen amíg a szem ellát. Végigúsztuk a fedélzetet, bekukkantottunk a raktérbe, átúsztunk a folyosón, ami különösen tetszett, mert az előttünk ott járt búvárok buborékai megálltak a tetején, mintegy tükröt képezve a víz alatt. Szép lassan fedeztük fel a roncs apró részleteit, így a hátsó részre most nem jutott időnk, de csüggedésre nem volt okunk, hiszen még 2 merülést terveztünk itt.

Kicsiny szervezetem a folytonos sok merüléstől eléggé kimerült, így az éjszakai merülés előtt úgy éreztem, hogy egyszerűen képtelen vagyok a nap folyamán még egyszer búvárruhát ölteni és alámerülni. Így inkább az álmaimba merültem. Már bánom.