Az élet Hurghadán

Eme kicsiny sziget igencsak távol található Magyarországtól, de érdemes újra és újra útrakelni a hosszú út ellenére, mivel mindig tud valami újat mutatni.

Az utazási irodák hagyományos, Kuta, Legian programja helyett, első állomásunknak Amedet választottuk. Igaz, így a majdnem egynapos repülés után még két órát kellett buszozni, de megérte, hiszen maga a Paradicsom fogadott minket. Csodálatos, trópusi kertben található, nyitott fürdőszobás bungallók, úszómedence, és a csendet csak a tenger morajlása vagy egy-egy gekko vagy madár hangja törte meg. Tavalyi élményeinkre alapozva napközben mindig fel voltunk szerelkezve esernyővel, de ha másra nem is, esőűzésre jó volt, ugyanis az egész túra alatt nem volt egyetlen egy igazi trópusi eső sem. Az itt eltöltött 5 nap alatt megnéztünk néhány vízi palotát, templomot, ellátogattunk egy ősi, és a hagyományokat még mindig őrző balinéz faluba. Délutánonként pihentünk a medence mellett vagy a tengerparton, vagy éppen bérelt motorral indultunk neki a környék felfedezésének. Mégis azt kell mondjam, hogy az egyik legjobban várt szabadprogram a kakasviadal volt. Ugyan az ilyen jellegű viadalok megrendezése illegális, de azért kis kenőpénz ellenében a rendőrség becsukja a szemét. Ha mindenhol jól működik ez, akkor miért éppen Balin lenne másképp? Izgatottan közelítettünk az "aréna" felé, mert elképzelésünk sem volt róla, hogy vajon óriási vérfürdőt fogunk látni, vagy hogyan is lesz ez. A hely telis teli volt helyi férfiakkal, sokan a már régóta trenírozott kakasuk győzelmét várták, sokan fogadni szerettek volna, de voltak olyanok is, akik pusztán kikapcsolódás végett érkeztek. Nem volt a hely tömve külföldiekkel. Különösen nem külföldi nőkkel. Összeméregették a kakasokat, nézték, hogy vajon kinek ki legyen az ellenfele, majd amikor megtörtént a kiválasztás, mindegyik harcos lábára hatalmas sarkantyút rögzítettek cérnával. A két kakas gazdája, becses állatukkal a kezükben leguggolt egymással szemben, ugratták kicsit az állatokat, borzolták az idegeiket és a tollukat, majd elengedték őket. Ekkor a két felhergelt jószág egymás torkának esett. Érdekes volt, és közel sem annyira drasztikus, mint vártuk, inkább mint egy harc a baromfiudvaron, némi extrákkal. Ugyanis a viadal nem az egyik kakas kimúlásáig megy, hanem csak első vérig. A sok meccs alatt, amit végignéztünk, csak 1 állat fizetett az életével. Persze a mi csapatunkban is akadt olyan, akit megcsapott a szerencsejáték szele, és vagy mázlija volt, vagy csak a kezdők szerencséje, de amelyik kakasokra tipplet, azok mind nyertek. Megvolt az esti vacsira a pénz. :) (Egy tuti tipp a szakértőtől: mindig a fehér kakasra fogadjatok!)

Amed környékén nagyon kellemes merülőhelyeket találhatunk, és egyik szebb, mint a másik. Előző évi tapasztalataink itt is felsejlettek, és már már magasztalni kezdtük a Vörös-tengeren megszokott látótávolságot, amikor is fejünket a víz alá dugva valami hihetetlen csoda várt ránk. Áramlat alig, és nem olyan volt, mintha kávézaccban merültünk volna. Rácsodálkoztunk rendesen, hogy Bali ilyen is lehet. Kezdtük kicsit jobban érteni, miért vannak úgy oda az itteni merülésektől. A Japán hajóroncsnál és Bunutannál helyi merülésvezetőnk mutogatott mindenféle apróságot, hatalmas angolnakertet, csodálhattuk a különböző árnyalatú rózsaszín, narancssárga és vörös legyezőkorallokat, valamint legnagyobb örömünkre talált nekünk egy parányi pigmy seahorse-ot is. Nagy volt a boldogság.

Minpang és Tepekong merülőhelyekről is voltak már emlékeink, a víz alatti hintázás remek móka volt, de reméltük, hogy most azért ez elmarad, és látunk helyette néhány cápát, vagy akár mola molát is. A vízhőmérséklet megvolt hozzá, ugyanis csak 24 fokos volt. A 3 mm-es hosszú ruhámban majdnem megfagytam. Se cápa, se mola, viszont akadt 3 teknős, szépiák, nagy halrajok, és azért volt egy kis ringatózás is.

Következő napunkon a Liberty nevű hajóroncshoz látogattunk el. A vízbe bejutás kicsit küzdelmes volt, mert elég nagyok voltak a hullámok, de ami aztán következett, az természetfilmbe illő volt. Egy jó negyed órát elmotoszkáltunk a homokon, lencsevégre kaptunk pucicsigákat, majd legnagyobb örömömre megmutatták nekem életem első frogfish-ét. Apró volt, alig lehetett nagyobb 1 centinél. Ahogy elértük a roncsot, nem győztük forgatni a fejünket. A roncs hatalmas, méretben vetekszik a Thistlegormmal, élővilágban pedig a Carnaticcal. Elektromos kagyló, levél skorpióhal, szellemtűhal, tisztogatóhalak – akik alkalom adtán akkorát csippantottak az ember fülébe, hogy megijedtünk nem fogunk többé hallani - , gyönyörű, apró, kék szivacsok, majd hatalmas szivacsok. A halak valószínűleg itt fotómodellek, mert ahelyett hogy elmenekülnének a lencse elől, szinte jönnek, és pózolnak. Sekélyebbre emelkedtünk, és egy akkora jackfish rajjal találtuk magunkat szembe, amit még életünkben nem láttunk. Szép békésen keringtek, tűrték, hogy közéjük ússzunk, fényképezzünk, videózzunk. Hatalmas élmény volt mindenki számára! Az itteni két merülés után nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez a kedvenc roncs – természetesen azok közül, amiket eddig már merültünk! :)

Elérkezett a nap, amiért nagyon sokan jönnek búvárkodni Balira. Hogy lássák a híres mola molát. Izgatottak voltunk, tavaly éppenhogy lecsúsztunk róla. Vettünk áldozatokat, hátha most segíteni fog. A víz csendes volt. Kapitányunk azt javasolta először Crystal Baynél, a mola lelőhelyen ugorjunk vízbe, mert nincs erős áramlat. Hittünk a vén tengeri medvének. A vízbe megérkezni…. háááát, nem is tudom milyen szavakkal illessem. Hideg volt, nagyon nagyon hideg. 20 fok. Szépen leereszkedtünk 20-25 méterre, és a fal mellett haladtunk, vagyis inkább csak próbáltunk haladni előre. Ilyen volt a nem erős áramlat. Éppen meg akartam kicsit pihenni, amikor merülőtársam elkezdett rángatni, hogy nézzek ki a kékbe. Kicsit le voltam lassulva, de azért észrevettem, hogy a „vérmola“ hátulról egészen 2 méteres közelségig odasettenkedett Sipihez, és torokra ment. :) Eufórikus érzés lett rajtunk úrrá, kattintgattuk a fényképezőgépeket. Közben a távolban észrevettünk egy másik egyedet is. Sajnos nem maradtak velünk túl sokáig, de most már tudjuk, a legenda igaz, és ők tényleg léteznek. Szépen lassan elkezdtünk felfelé emelkedni, és ahogy múlt az izgalom, egyre jobban éreztük, hogy vacognak a fogaink. Gyorsan ki is mentünk a vízből. Másfél órával később csobbantunk Manta Pointnál, ahol már a felszínről lehetett látni, hogy itt nem tudunk hibázni, hiszen láthattuk a keringő hatalmas árnyakat. Azt gondoltuk, hogy az előző merülésünk hideg volt, és ennél már rosszabb nem lehet. Tévedtünk: 19 fok. Ennek következtében kemény 25 percet merültünk, és iszkoltunk ki a vízből, hiába voltunk egyedül, a 6 óriási mantával.

Idei túránk újdonsága Kelet-Javara tett kirándulásunk volt. Végigbuszoztunk Bali északi partja mentén a kompkikötőig, ahol 6 éves forma kisgyerekek azzal szórakoztak, és kerestek némi kenyérre valót, hogy a komp tetejéről ugráltak be a vízbe. Vérfagyasztó látvány volt. A kompok olyanok, amilyenek. Koszosak, zajosak, és lassúak. Mindez még nem is akkora probléma, de a kikötés, az valami katasztrófa. Rendszer híján mindenki csak áll, és várakozik, nincsen forgalomirányítás. Így annak ellenére, hogy fél óra alatt átértünk a csatornán, a következő 40 perc a kikötésre ment el. Végülis ráértünk. Hajnalban müezin szóra keltünk, és indultunk neki először dzsippekkel az útnak. Rázós volt, a szó legszorosabb értelmében. Közel 3 órát autóztunk, amikor megérkeztünk a vulkán tövébe, ahol kicsit fel szerettünk volna melegedni, így kértünk egy bögre teát. Érdekes volt, de a megfelelő mennyiségű cukor hozzáadása után eltűnt a fura mellékíz és fel is melegedtünk, úgyhogy neki is vágtunk a sétának. Ahogy haladtunk felfelé, jöttek szembe kénszedő emberek nagy pakokkal. Már ekkor is szörnyűlködtünk, és ez egyre csak nőtt, ahogy újabb és újabb információkhoz jutottunk. Az itt dolgozó emberek egy nap kettőt fordulnak, egyenként 65-70 kilós terhükkel. A ként lemérik, és kilónként 625 indonéz rúpiát kapnak (ez kb. 15 Ft). Sokkoló. Felértünk a kráter szélére, ahonnan már lehet látni a türkizkék tavat, és a gőzölgő kénfelhőt. Igaz, tábla tiltja, de senki nem veszi figyelembe, hogy a kitermelő helyhez külföldieknek lemenni szigorúan tilos. Valahol érthető, mert meredek falon kell lefelé haladni, korlát nincsen, ha elvét egy lépést az ember, könnyen összetörheti magát. Ahogy közeledtünk a kitermelő ponthoz a kén bűze egyre erősödött. A munkások sálakat kötöttek az arcuk elé, hogy kevésbé érezzék azt. Leértünk, vidáman készítettünk néhány fotót, volt aki beletette a kezét a vízbe (másnapra le is hámlott a bőre), majd jött egy szélfuvallat, és mindjárt nem találtuk olyan jó mókának az egészet. Iszonyatosan marta a kén az orrunkat, a légcsövünket, mindent. Amilyen gyorsan csak tudtunk, távoztunk. A kráter peremén pihentünk egy kicsit, megállapítottuk, hogy valószínűleg ez a világ egyik legszarabb, ha nem a legszarabb munkája: minden nap kétszer megjárni a kénköves poklot.

Utolsó két merülésünket Menjangan szigetnél hajtottuk végre, ami egy nemzeti park része. Szép volt, Vörös-tengerhez hasonló fal, mantával, cápával és pigmy seahorse-al. Viszont, ami nagyon érdekes, hogy ezen a szárazföldtől tábvoli szigeten szarvasok laknak. De hogyan kerültek oda? Senki nem tudja. A helyiek csak annyit mondanak, a menjangan jelentése szarvas, és ez már így van nagyon rég óta. A Kecak táncban, amit Ubudban megnéztünk, abban in szerepel szarvas. Ugye ez egy ősi mondát dolgoz fel. De még mindig azt kérdezzük: hogyan kerültek ide szarvasok? Ha valaki tudja, kérjük írja meg! :)

Ubudban voltunk még raftingolni, és sétáltunk egyet a majomerdőben. Rengeteg maki rohangált fel és alá. A bejáratnál Zsuzsa éppen elő akarta szedni a nekik szánt nasit, amire egy kis szemfüles ráugrott, és majdnem leszedte róla még a nadrágját is, csak hogy megkaparinthassa a Jóreggelt szeletet. Utána édesanyámmal kacérkodtak, húzták a szoknyáját, ugráltak a nyakába. Már láttuk a kijáratot, és reméltük hogy megúsztuk, amikor is egy "vérmajom" rávetette magát Zsuzsa táskájára, foggal belekapaszkodott, és mint egy kutya, úgy kezdte el rázni, és nem akarta engedni. Nagyon vicces volt.

Ha erre jártok egyszer, akkor ajánljuk, hogy látogassatok el a helyi piacra, és alkudjatok amennyire csak tudtok. Tanács: esetleg tájékozódjatok előtte egy supermarketben, és így elkerülhetitek azt a csalódottság érzést, ami nekünk volt, amikor szembesültünk vele, hogy kemény alkudozásaink ellenére, az üzletben még mindig fele áron tudtuk volna megvenni a dolgokat. :) Nagyon szép festményeket, szobrokat, rengeteg fűszert és helyi, jellegzetes gyümölcsöt lehet kapni. Ha szeretnénk elefánton lovagolni, akkor érdemes ellátogatni a Taro elefántparkba, ha pedig még némi kultúrát szeretnénk magunkba szívni, akkor érdemes megnézni a Gunung Kawi templomot, egy fűszerkertet és a Batur vulkánt. Mindezek után délutánra érdemes bejelentkezni egy masszázsra. A több órás olajos, kókusztejes kényeztetés után a virágszirmokkal telirakott kádból nézhetjük a rizsföldeket. Ezt még Cleopatra is megirigyelhetné!

Utolsó napunkat kénytelenek voltunk Kután tölteni, ami nem egy túl nagy élmény, igazi tömegturizmusra ráállt város. Ha valaki Bali igazi arcát szeretné látni, biztosan nem ide kell befizetnie egy luxusszállodába! Az egyetlen jó, a szállásunk közelében fekvő, családi vezetésű kisétterem volt. A kiszolgálás nagyon jó volt, az ételek ízletesek! Mindenkinek csak ajánlani tudjuk a Jalan Bunisarin található Dayu II-t.

Nem kell túlságosan extrém kísérletezőnek lenni ahhoz, hogy kipróbáljuk a helyi jellegzetességeket. Sült rizst és tésztát lehet kapni mindenhol. Vannak nagyon jó malacsütödék, és érdemes megállni az út mellett egy gyümölcsárusnál, hogy kipróbáljuk pl. a mangosztint, kígyóbőrgyümölcsöt. És természetesen nem szabad megfeledkeznünk a tengeri herkentyűkről sem, melyeket sokszor banánlevélbe tekerve, hagymás, chilis, citromos „öntettel“ (sambal) tálalnak. Az édességet kedvelőknek tuti tipp a balinéz palacsinta (banánnal töltött palacsinta, pálmacukorral meglocsolva és kókuszreszelékkel megszórva).

Végezetül egy érdekesség. Sok hatalmas fa áll nagy, üres terek/mezők közepén, melyeknek majdnem földig érő légzőgyökerei vannak. A tradicionális balinéz falu végén is található egy ilyen. Ekkor hasított belénk a felismerés: ez a fa teljesen olyan, mint az Avatarban! És a szó, hogy avatar, indonézül valaki új alakban megtestesülését jelenti. Így egy kicsit más szemszögből fogjuk újra megnézni a filmet! :)

Kialvatlanul, a szemünket dörzsölgetve álltunk kora hajnalban a repülőtéren. Még el sem indultunk, de már alig vártuk, hogy megérkezzünk Havannába. Persze addig jó pár óra repülés, és néhányunknak jó pár pohár sör volt még hátra. Kicsit déjà vu érzésünk volt, de úgy látszik, minden túra ezzel jár. :)

Amikor megkezdtük a leszállást, mindenki izgatottan kandikált ki az ablakon, néhányan korábbi élményeinket elevenítettük fel, és kíváncsian vártuk, hogy vajon Kuba mennyit változott azóta.

Miután elfoglaltuk szobáinkat a magánszállásokon, már csak egyetlen kötelességünk volt aznapra: meginni az első, igaz, kubai mojitót. A Hotel Nacional teraszán zenét hallgatva el is szürcsöltünk párat, éhségünket pedig igazi kubai szendviccsel csillapítottuk (sonka, malacsült és sajt két kenyér közé szorítva). Majd nyugovóra tértünk.

Másnap havannai városnézésünk inkább bár túrává alakult, de tehetünk mi arról, hogy Hemingwaynek olyan sok kedvenc helye és itala volt? Megmutattuk a helyieknek, hogyan vigad a magyar, kipróbáltunk minden koktélt, táncoltunk a bárokban, pihenés képpen megnéztük a nevezetességeket, és este éhesen ültünk az asztalhoz, ahol csoda történt, ugyanis Böbi rájött, hogy a sok éves tiltakozás ellenére, ő igenis szereti a halat! Nem is evett mást 2 hétig – volt pár éves lemaradás, amit be kellett hozni. :)

Körutunk igazán akkor kezdődött meg, amikor elhagytuk a fővárost, és nyugat felé vettük az irányt. Vinalesben csónakáztunk barlangban, ellátogattunk egy dohányültetvényre, kipróbáltuk a legjobb pina coladát, amit ezen a vidéken készítenek és délután lóháton jártuk be a vidéket. Este a település központjában lévő Casa de la Musica nevű szórakozóhelyen tátott szájjal figyeltük, ahogy a helyiek profi táncosokat meghazudtoló mozdulatokkal lejtettek a parketten. Innunk is kellett néhány mojitót, hogy oldjuk gátlásainkat, és mi is táncra merjünk perdülni. Szerencsére sikerült, és nagyon kellemes, nevetésben gazdag estét töltöttünk el.

Továbbindulva egy búvárparadicsomot vettünk célba, hiszen többek között azért is jöttünk, hogy megnézzük itt mit rejt a nagy kék. Tengerparti szállásunk igazán nyugodt volt, távol állt mindentől és turisták hada sem zajongott sehol. Minden merülésről lelkendezve tértünk vissza, hiszen minden képzeletünket felülmúlta, amit tapasztaltunk. Hatalmas rózsaszín és lila lágykorallok lengedeztek a kristálytiszta vízben, helyenként egész mezőket alkotva, majd a sekély víz után a korallzátonyban lévő repedéseken ereszkedtünk le 20-30 méteres mélységbe, és onnan nézhettünk ki a végtelen kékbe, vagy vissza a falra, ami óriás szivacsoktól pompázott. Persze az apró tengeri kütyüket kedvelők is megtalálhatják itt a számukra érdekes dolgokat, hiszen olyan csigákat láthattunk, mint azelőtt még soha. Az egésznapos hajszát rendszerint a tengerparton, a naplementét nézve koktéllal vagy csak szimplán rummal a kezünkben pihentük ki, majd 3 nap után búcsút mondtunk a sziget eme csendes kis paradicsomának, és újra útra keltünk.

Egy éjszakára ismét bevettük magunkat Havannába, és egy igazi vasárnapi matinén vehettünk részt, ahol délután 5-től 10-ig összegyűlnek a rendszert ellenző emberek a szórakozóhelyen, majd beindul a zene, literszámra folyik a rum, és az emberek szünet nélkül táncolnak a kubai és „amerikai“ zenékre, hol tömegesen, koreográfiára, hol párokban összesimulva. Hihetetlen élmény volt.

Krokodilfarm, indiánfalu, útközben malacsültes szendvics és este kinek-kinek tengerparti séta, majd ízletes vacsora volt a következő napi program. Ételünk természetesen nem állt másból, mint helyi különlegességekből: halleves, babos rizs, sült hal, languszta és krokodil „pörkölt“ sok-sok salátával. Pihentünk egyet, és másnap újult erővel vetettük magunkat a habok közé és még egy barlangban is merültünk. Este idegenvezetőnk meglepetéssel készült, és egy helyi fiú jött szállásunkra, aki 3 órán keresztül énekelt és gitározott a csapatunknak. Lelkesen ráztuk a rumbatököt, táncraperdültünk, nevettünk, örültünk neki, hogy érezhetjük az igazi Kubát.

Trinidadban megnéztünk egy cukornád ültetvényt, lementünk napozni a tengerpartra, elfogyasztottunk néhány koktélt a pálmafák árnyékában, és mindenki arcán az a kellemes, elégedett mosoly bújkált. Fejedelmi vacsoránkat követően a híres Canchanchara bárban ütöttünk el pár órát, hazafelé betértünk egy tánc erejéig egy másik helyre, majd szállásunkon folytatódott a buli.

A Havannába vezető úton megálltunk Santa Clarában a Cheguevara mauzóleumnál, elfogyasztottuk búcsúvacsoránkat, meghallgattuk az ágyúlövést, majd boldogan, de kissé szomorkásan bújtunk ágyba, ugyanis másnap már indultunk is haza.

Nagyon hamar eltelt a két hét, rengeteg élményben volt részünk: sokat jöttünk-mentünk, de pihenni is bőven volt időnk, valamint megállapíthattuk, hogy Kubában nem sok minden változott szerencsére (?). Több az „étterem“, amióta lehet magánvállalkozás (igaz, hihetetlenül magas adó mellett), de Kuba még mindig ugyanolyan, ahogy a képzeletünkben él, és ahogy korábban tapasztaltuk: egy romantikus, zenére lüktető, barátságos ország, ami jóval többet kínál a varaderoi luxusszállodáknál azoknak, akik az igazi arcát szeretnék megismerni!

Reméljük Ti is így gondoljátok, és köszönjük, hogy osztozhattunk Veletek ebben az élményben! Úgyhogy, csak úgy kubaiasan emelem mojitómat: arriba…abajo…al centro…con movimiento! Salut! :)

A túráról készült képösszeállításunkat a www.dugong.hu oldalon a galériában nézhetitek meg.

Még tombolt az augusztusi forróság, amikor a túra ötlete felmerült. Szeptemberre már meg is volt a csapat, és ahogy hűvösebbre fordult az idő, egyre többet gondoltunk a februári útra. A csomagolás nem volt túl bonyolult: a búvárfelszerelések között maradt kis lyukakba betömködtünk néhány fürdőruhát, pár pólót és rövidnadrágot és ezzel készen is álltunk az indulásra. Bécsben volt a nagy találkozó, ahol a gépindulásig rendelkezésre álló időt egy vendéglátóipari egységben töltöttük nagy vígaszságban. Volt, aki ennek következtében egy kicsit hamarabb és hosszabb időre elcsöndesedett, mint kellett volna, de sebaj, hiszen hurrá, nyaralunk! :)

Kétszer 5 és fél órás repülés után érkeztünk meg Maléba, ahol 5 óra kényszerpihenő következett, mert a belföldi járatunk indulását eltolták. Jobbra-balra dőltünk a fáradtságtól, mindenki próbált aludni 1-1 órát. Amikor gépünk végre felszállt, mint a kisgyerekek, úgy tapadtunk az ablakokra, és néztük az alattunk elterülő nagy kék vizet megszakító csöppnyi kis szigeteket, melyek közül egyet később mintegy 30 perc alatt körbe is sétáltunk. Páratlan látvány volt. Minden bizonnyal a Haa Dhaalu Atollon található Hanimaadhoo bájos repülőtere a legkisebb, ahol eddig valaha jártunk. Egy nagyobbacska ikerház méretű épület fogadott minket az egyetlen betonozott leszállópálya melletti csupa zöld területen. Olyan csönd és nyugalom honolt mindenhol, hogy joggal érezhettük, hogy a világ vége után vagyunk kettővel. Kisétáltunk a mólóra, ahonnan motorcsónakkal vittek el minket a hajóig. Mivel errefelé az a szokás, hogy a szafari hajókhoz tartozik még egy kis hajó (dhoni), amelyen a búvárfelszerelések vannak, így sokkal nagyobb tér áll a vendégek rendelkezésére. Kabinjaink tágasak és igényesen kialakítottak voltak. Az eligazítást követően pedig kezdetét vette 5 csillagos gasztronómiai utazásunk. Szakácsunk nap mint nap újabb meglepetéssel rukkolt elő: végigkóstolhattunk halas, zöldséges, csirkés curryket, válogathattunk az olasz konyha remekei között, ínycsiklandó sushit ehettünk és minden nap volt frissen fogott hal. Mindezek mellé rengeteg zöldségköret társult, majd desszertként gyümölcs vagy fagylalt sült banánnal, bundás almával, csokis palacsintával és még sorolhatnám. A csúcs egy tengerparti barbecue volt, ahol gödörbe rakott tábortűzön grillezték a halat, az asztalunk egy hatalmas, homokból épített manta volt, és a part mentén végig apró tüzek égtek a szúnyogok távoltartása miatt. Vacsora után dobszóval kísért helyi énekeket hallgathattunk.

Mivel elsősorban merülni, és nem enni mentünk, ezért másnap reggel 7-kor izgatottan toporogtunk az első merülési briefingre várva. Check dive a szokásos feladatokkal. És mellesleg egy manta. Nem kezdődött rosszul. És ez csak fokozódott. Minden nap volt vagy manta, vagy valamilyen cápa, vagy hatalmas tüskésrája, vagy teknős. De olyan is volt, hogy volt minden egyszerre. :) Az első pár napon nagyon békés volt a víz, és már kezdtük hiányolni a hírhedt maldív-szigeteki áramlásokat. Aznapra a második merüléshez készülődtünk, egy thilát (olyan zátony, amelynek teteje akár 10-20 méterrel a felszín alatt helyezkedik el) szerettünk volna megnézni. Jelezték, hogy erős az áramlás. Na végre! Vezetőnk kiadta a jelet, és mindenki, mint a golyó, indult a víz alá. Ebben az esetben, még ez is kevés volt. A mélybe érve lehetetlenség volt nem az áramlat irányában közelekdni, így sajnos esélytelenek voltunk, hogy megtaláljuk a zátonyt. 20 perces gyorsvonatozás következett, mialatt szó szerint néztük és kerülgettük az alattunk elsuhanó korallblokkokat. Mindenki hatalmas vigyorral az arcán érkezett a felszínre. Dolgozott az adrenalin. Kis tanakodás után úgy döntöttünk, hogy jó volt ez, de azért mégiscsak jobb lenne látni is valamit. Így kicsit tova hajóztunk, és egy újabb thilát vettünk célba. Az áramlat itt sem volt sokkal különb. Rögzítettük kampóinkat és élveztük, ahogy ide-oda lobogunk a vízben. Nagyon klassz élmény volt. Innentől kezdve csapatunk csak az ilyen merülésekre hajtott. :) Persze az izgalmak mellett a látvány sem volt elhanyagolható: rengeteg pompás, színes korall, türkizkék lágykorallal benőtt hosszú fal, hatalmas, hömpölygő hallrajok és persze apró csigák és rákok is tarkították merüléseinket, melyet a végtelen kékben töltött biztonsági megálló követett.

A rengeteg merülést néhányunknak pár napos influenza szakította meg, de erősen küzdöttünk, kiló számra ettük a fokhagymát, így nem kellett túl sokat távol maradnunk a víz alatti világtól. A gyógyulást valószínűleg a véget nem érő viccesebnél viccesebb történetek is elősegítették, sokszor harsogott a hajó nevetésünktől.

De mint minden jó, sajnos ez a túra is gyorsan véget ért. Csokibarnán, élményekkel telve indultunk haza. A reptéri mérlegelést követően mindenki fellélegezhetett, hiszen a fanatasztikus ételek ellenére senki nem szedett fel egy kilót sem. A repülőút hosszú és fárasztó volt, az időeltolódás miatt még kicsit korábban fekszünk és korábban is kelünk, de mindez megérte és szeretnénk majd visszatérni, hogy a most elmaradt cetcápákkal is tudjunk úszni egyet.

Kairóban sajnos nem csendesedtek a dolgok. Hurghadán viszont ugyanolyan a nyugalom, mint eddig is. Mivel hamarosan lesz két egzotikus túránk, ezért mindenképpen haza kellett indulnunk. Jó korán kimentünk a reptérre, biztos ami biztos. Nem indultak túl jól a dolgok: nem engedtek be a repülőtérre egészen fél 10-ig (ekkor kellett volna indulnia a járatunknak). Beszállókártyával a kezünkben hivogattuk a kairói irodát, mit tudnak mondani a csatlakozásunkról. Indul –e egyáltalán, és ha igen, akkor esetleg késik –e? Ez utóbbira kivételesen nagy szükségünk lett volna… Hurghadáról végül 11.30-kor szálltunk fel, az esélytelenek nyugalmával (beszállókártyát csak Kairóig tudtak adni, és a csomagjaink is csak addig mentek). Kairóban egy óra múlva landoltunk is, de nem volt szerencsénk. A budapesti gép pontosan, 12.30-kor felszállt. A fenébe is! Összeszedtük a táskáinkat, és beálltunk a légitársaság reptéri irodája előtt kígyózó sorba. Közben kinéztük, hogy nincs is akkora baj, mert délután 4-kor van egy gép Bécsbe. Amikor sorra kerültünk, felvilágosítottak, hogy azt a gépet is törölték, leghamarabb másnap dél körül, Münchenen keresztül tudunk Budapestre jutni. Huh, az majdnem 24 óra reptéren ücsörgést jelent. Felmentünk a Burger Kinghez, hogy együnk valamit, és kitaláljuk hogyan tovább. Zárva volt. Megegyeztünk, hogy ha lehet, elhúzunk valami közeli szállodába. Telefonhívások sora után végül sikerült a reptér melletti Novotelben szobát foglalni. Felemelő érzés volt elnyúlni az ágyon, és beállni a zuhany alá, ugyanis indulásunk előtti nap a lakásunkban nem volt víz és keveset is aludtunk. Gyorsan elszaladt a nap, közben híreket néztünk, és azt latolgattuk, mi is lesz ennek az egésznek a vége. Reggel frissen és üdén 7.30-kor már a reptéren toporogtunk nagy örömködve, hogy ez most már tuti, sikerül hazajutnunk. Elindultunk a check in felé, de az első ellenőrzésen fennakadtunk: a müncheni járatot törölték. Mindketten elnevettük magunkat kínunkban. Újfent irány az Egyptair irodája. 10 perc múlva egy újabb jegy volt a kezünkben, Kairó-Frankfurt-Budapest útvonalra, de legalább ugyanúgy február 4-re. :) Kicsit késve, de megérkeztünk Frankfurtba. Tekergés a hosszú folyosókon, szigorú ellenőrzés. Szétszedték mindkét kézitáskánkat, mert tele volt búvárcuccal. Az idő meg egyre csak fogyott. Már csak 10 perc volt hátra a budapesti gép indulásáig. Futááááás. Kivörösödve és lihegve érkeztünk fel a gépre, ahol gyakrolatilag azonnal be is modták: boarding is completed. 2 óra múlva már a lakás előtti folyosón sört iszogattunk, és vártuk, hogy végre a jó lakáskulcs is a birtokunkban legyen, és be tudjunk jutni. Ez az akadály is gyorsan elhárult. Így hát 2 nap után végre hazaértünk.

Minden ugyanolyan volt, mint máskor: békés, meleg napot követően egy nyugodt, kellemes estének néztünk elébe. Otthon olvasgattam, Bence a kikötőben tárgyalt. Itt értesült az első hírekről a kairói mozgolódásokat illetően. Mivel a már amúgy sem működő tévénket a házmesterrel pár hónapja elvitettük, és az internet megint akadozott, így másnap reggelig nem jutottunk új információhoz. Akkor aztán csőstül jött minden: elolvastuk a híreket, és még a végére sem értünk, amikor aggódó családtagjank és barátaink hívásaitól elkezdtek égni a telefonvonalak. Nem tudtunk mást mondani, mint hogy igen, hallottuk, de itt, Hurghadán nincsen semmi. És valóban nem is volt. Napoztunk, lementünk a kikötőbe, este beültünk egy sörözőbe a barátokkal, buliztunk egy jót, szóval csordogált az élet a maga januári lassú tempójában. Következő nap hasonlóan nyugodtan indult, leültünk a gép elé, hogy begyűjtsük a legfrissebb híreket. A fenébe, már megint nincsen net! Kikapcsolom, bekapcsolom, újraindítom egyszer, kétszer, aztán csörög a telefon, hogy a legújabb hírek szerint egész Egyiptomban nincs internet. Fura érzés: se TV, se net. Telefon még működik, igaz egyre kevesebbet, gyakorlatilag külföldről már csak a magyar számainkon tudnak elérni. Kairó, Alexandria, Suez, Asszuán forrong. Úgy éreztük jobb lesz elhalasztani a betervezett körutat. De Hurghadán még mindig semmi. Túrják az utakat rendületlenül, turisták jönnek mennek, semmi félelemérzet, vagy forradalmi helyzet. Igaz ellenkeztem, de csak elmentünk az Egyptair itteni irodájába, hátha tudják módosítani a jegyünket. Persze az internet leállásával a foglalási rendszer is elérhetetlenné vált. Eszünkbe is jutott, hogy vajon mi lesz ha lezárják a repülőtereket addig. Elmélkedtünk rajta egy pár percet a hazafelé vezető úton, aztán áttértünk arra, hogy mi legyen az esti program. Békés semmittevésünket egyik barátunk telefonhívása zavarta meg: zaklatott hangon kérdezte, hogy feljöhetnek e hozzánk. Amikor ideért, mesélte, hogy éppen a városközpontban lévő egyik kisebb szálloda konditermében edzett, amikor hirtelen megjelentek a biztonsági emberek és elkezdték kizavarni az ottlévőket, hogy midnenki menjen a szobájába, mert nem biztonságos. Barátunk a nagy riadalom láttán jobbnak látta ha ő is távozik. Az utcára érve mindenhol 10, 20, 30 ember csoportosult mindenféle anyagú és méretű botokkal a kezében. Nem volt túl bizalomkeltő látvány. Beindult a riadólánc: mindenki húzzon haza, ne kóricáljon az utcán, és lehetőleg kapcsolja le a villanyt. Az üzletek bezártak, a bárokban az asztalokat és székeket a bejárat elé halmozták fel, majd azok is bezártak. Az erkélyről figyeltük a történéseket. Mindenhol vak sötét. Nálunk is csak gyertyák égtek. Botos emberek rohangáltak. Megijedtünk. De mégsem történt semmi. Másnap gyorsan kiderült, hogy a rendőrség felbomlásának hírére mindenhol vandalizmusra számítottak, és ezért az emberek botokat ragadtak, hogy adott esetben megvédjék az üzletüket vagy bármilyen más tulajdonukat az esetleges fosztogatóktól. Így már azért kicsit más volt az érzés. Szinte megnyugtató. Napozás, csevegés. Nagyon kettős érzés volt. Napközben minden olyan nyugodt, semmi nem érződik, hallunk ezt-azt a más városokban történtekről, de mi mintha a béke szigetén lennénk. Persze ez gyorsan változhat. Részben változott is. Délután jött a hír, hogy másnaptól nincsenek nyitva az üzletek, 6 órától mindenhol kijárási tilalom van, harckocsik érkeztek Hurghadára, le kell adni a kövtségnek az általunk ismert itt tartózkodó magyarok nevét és telefonszámát, egyes országok már küldik a gépeket hogy kimenekítsék állampoláraikat. Megint megijedtünk. Irány a bolt. Még nyitva volt, de a polcok már igencsak üresek voltak. Lisztből, cukorból és kenyérből az utolsó darabokat hoztuk el. Biztos ami biztos, vettünk 60 liter vizet is, majd leültünk egy sörre. A helyieket kérdezgettük, hogy mik a legújabb fejlemények, mit gondolnak mi lesz. Mosolygósak, nyugodtak voltak, mondván most már minden rendben lesz, pár nap és vége az egésznek. Éppen a vészhelyzeti tervet kovácsoltuk, amikor lehuppant mellénk egy észt idegenvezető, kinyitotta a sörét, és mintha egy teljesen más univerzumból érkezett volna, elkezdte ecsetelni, hogy eladott két kairói kirándulást (már 3 napja ömlik mindenhonnan, hogy ez nem biztonságos) és vannak búvárai is a héten, minden milyen klassz. Összenéztünk, hogy ennek meg mégis mi a baja? Mi épp most fejeztük be az egy hónapra elegendő tartós élelmiszer beszerzését, ő meg azon filózik, hogy mi lesz ha nem megy el a kairói kirándulás??? Felettébb vicces volt. Már rég nem lehett volna az utcán lenni, amikor elindultunk hazafelé, de láthatóan senki rá sem bagózott erre az egészre, mert a boltok nyitva voltak, a turisták mászkáltak mint rendesen, csak a bankok, pénzváltók és internet kávézók voltak zárva. A lakásba érve magamba roskadtam. Most mi lesz? Pakoljunk össze mindent amit csak tudunk, és várjuk mikor visznek ki innen? Vagy el tudunk repülni a rendes járatunkkal? Vissza fogunk tudni jönni ide? Itt hagyhatom nyugodtan azt, ami nem fér be a bőröndbe? Szerintem az emberben ilyenkor azért akaratlanul is felmerül, hogy ez a távozás végleges lesz e vagy sem. És ha nem is végleges, akkor mikorra fog visszaállni a rend? Ha csak nyaralnánk itt, nem számítana. De hosszú évek kemény munkája forog kockán. Mindenki üzlete, autója, a felszerelései… és persze a lakás, az otthon, ahol már annyi ideje élünk. Ha lesz új kormány és vezető, mennyire lesznek külföld barátok? Hogyan fog megváltozni az a rendszer, amihez már olyan jól hozzászoktunk? És mindezek mellett gyakorlatilag semmit nem érezni itt a forrongásból. Teljesen kettős érzés. Összepakoltunk. Lassan üresek a könyvespolcok és íróasztalok – ha más nem, legalább könnyebb lesz takarítani áprilisban, amikor visszajövünk. (?) Az összes esti telefonhívás arról szólt, hogy szombaton és vasárnap jönnek gépek Magyarországról, hogy hazavigyék az embereket, de az egyelőre még nem teljesen volt tisztázott, hogy a nem turista felszállhat –e rá. Következő délelőtt kezdett elegünk lenni a fülbe suttogós játék elvén kapott hírekből, így elkezdtük „első kézből“ beszerezni az információt. Szerencsére ennek következtében mindenki megnyugodott. Szó nem volt evakuálásról, egyelőre csak kb. 2 hétre tervezték a charter járatok beszüntetését és a menetrend szerinti gépeket elvben rendes érkezés szerint várták. Napozás, ebéd barátokkal, az aktuális információk kitárgyalása. Sms: Kairóban több, mint 1 millió ember van az utcán, mindenhol balhé várható. Meglátjuk – gondoltuk magunkban. Reménykedve indultunk nyitva tartó pénzváltót keresni. Az egyik épp az orrom előtt zárt be, de az út túloldalán a megszokott mosollyal köszöntött a megszokott fiatalember. Szuper! Elfutottunk az Egyptair irodájába ismét, ahol szintén nagy mosollyal az ott dolgozó úr közölte, hogy menjünk vissza holnap, mert csak a következő napi indulásokról tudnak biztos felvilágosítást adni. Visszamosolyogtunk, megköszöntük, és távoztunk. Ezt a szokásos, városállapotot felmérő karika követte. Sehol semmi, mindenhol béke és nyugalom. Elindultunk hazafelé, amikor egyszercsak nagy morajlásra lettünk figyelmesek. A következő pillanatban az előttünk lévő körforgalomban meg is pillantottuk a kb. 70 főből álló „tömeget“ zászlókkal, egy helyben kántálva. Megfordultunk, mert a forgalom állt. Nem volt kődobálás, verekedés, semmi. Csak kieresztették a hangjukat, a rendőrök és katonák pedig az út széléről szemlélték az eseményeket. Este barátainknál vacsoráztunk, jött a telefonhívás, hogy állítólag délután tömegek tüntettek Hurghadán. Persze. Ez is csak a füledbe súgom, add tovább játék része, és szenzációhajhászás.

Február 2., szerda: a fura csendet felváltotta a megszokott zsibongás. Le- és felszálló gépek zaja hallatszik, nagyobb a forgalom, hangosabbak a dudák és a mecsetekből ismét hangos imaszó hallatszik. Amint tudom, folytatom a beszámolót...

Amikor pár hónapja elhatároztam, hogy a Vörös-tengernél távolabbi vizekre evezek és Balira esett a választásom, igazából nem tudtam, mire számíthatok. Bali számomra fehér folt volt. Két hét után viszont kijelenthetem, Bali mindenben különbözik attól, amit valaha láttam, hallottam, éreztem vagy ízleltem.

De vegyük csak sorba. Már maga az utazás is szokatlan volt, hiszen nem repültem még 18 órát időzónákon át. Qatari átszállással, Szingapúr érintésével, helyi idő szerint az esti órákban érkeztünk meg a denpasari nemzetközi reptérre. Amint kiszálltam a Boeing 777-esből, melyen csaknem 400-an utaztunk, éreztem, ilyen klímában még nem volt részem. Mintha szaunába léptem volna, ráadásul a néhány fokkal az Egyenlítő alatt elterülő szigeten az éjszaka sem hoz felüdülést, sőt, még a száraz évszakban is gyakori zápor sem hűti le a levegőt.

Csaknem kétórányi buszozás után érkeztünk meg Amedbe, a sziget északkeleti csücskében található településre. Itt nincsenek fényűző szállodák, modern épületek, turistahadak. Ez a hely színtiszta Bali, mindennel, ami hozzá tartozik: rendetlenséggel, szabadon futkosó tyúkokkal, száraz pálmalevélből font kasokban tartott kakasokkal, nyakörvet viselő rózsaszín malacokkal, kockás szoknyába öltöztetett oltárokkal, szentélyekkel, szobrokkal, melyek előtt az isteneknek kijáró apró étel- és virágáldozatok csak növelik a kuszaságot. Mindenütt érezhető, hogy Balin a vallás központi szerepet játszik az emberek életében, teljesen áthatja a hétköznapokat. A mintegy hárommilliós szigeten a lakosság a hinduizmus egy sajátos, a helyi hiedelem- és szellemvilággal átszőtt ágát követi. Szerintük minden élőlényben és élettelen tárgyban lélek vagy szellem lakozhat. Ez a magyarázat arra, miért botlunk mindenütt – az út mentén, a rizsteraszokon, a tengerparton, a hidakon, a piacon, az étteremben – szentélyekbe.

Búvárszempontból Bali legnagyobb vonzerejét az olyan nagytestűek jelentik, mint a manták és mola-molák. Ezek felbukkanásának helyei Amedből kis buszozás, illetve motorcsónakos száguldás után érhetők el. Előbb a mantákról elnevezett Manta pointnál ugrottunk vízbe, de csak miután elmormoltunk egy manta mantrát és a vízbe dobtunk egy virágáldozatot, az istenek jóindulatát kérve. Márvagy15perce rostokoltunk 10 méteres mélységben, és épp azon morfondíroztam, hogy az nem lehet, hogy egy se járjon errefelé, mikor végre megérkezett az első, majd sorban a többi négy. Hihetetlenül kecsesen, minden kapkodás nélkül, mint a repülő csészealjak, suhantak. Egyik nagyobb volt, mint a másik. Hosszú percekig tartott az ámulat és most végre meg is örökíthettem a látványt. Bevallom, azóta már számtalanszor végignéztem a videót.

Ugyanaznap volt napirenden a mola-molás hely is. A holdhal semmilyen más tengeri élőlényhez sem hasonló. Teste teljesen lapos és tojásdad, farokúszója és farka sincs, ezért nevezték el „úszó fej”-nek is. Bizarr látványt nyújthat. Sajnos, nem bizonyosodhattunk meg róla, mert a mantra és az áldozat ellenére, 70 percnyi tétlen várakozás után sem jött. Helyi vezetőnk a víz magas hőmérsékletét hibáztatta, mivel a mola a hidegebb vizeket kedveli, aznap pedig28 fokos volt. Ez tehát egy ok, amiért Balira feltétlenül vissza szeretnék térni.

Tulamben az a hely, mely ugyancsak kihagyhatatlan. Egy 2. világháborúban elsüllyesztett hajóroncs, a Liberty nyugszik itt, mindenki számára elérhető mélységben. Több mint száz méter hosszú, és oldalára dőlve fekszik a tengerfenéken. Mára rengeteg víz alatti élőlény vette birtokába. Lenyűgöző hely, a látványt csak fokozzák az óriási halrajok.

Balin a merülések különlegessége nehézségi fokukban rejlett, gyakran kellett erős áramlattal és hullámzással küzdenünk, szerencsés esetben viszont csak sodródtunk az árral és ölbe tett kézzel néztük a száguldó víz alatti világot. Amely hihetetlenül változatos, számomra eddig ismeretlen formájú szivacsokkal, legyezőkorallokkal, liliomokkal, csigákkal és persze a nagyítóval is alig észrevehető rákocskákkal és csikóhalakkal. Nagy élményt jelentett, amikor az amedi halászok tipikus hajójáról, a vitorlával és motorral egyaránt felszerelt jukungról merültünk. Ami már az első napon feltűnt és nagyon furcsa volt, hogy Balin a nők végzik a fizikai munkát. A búvárok körül elég sok a tenni- és cipekednivaló, a pici, törékeny és kortalan nők úgy elkapták a búvárcuccal megrakott ládákat és rakták fel a fejükre, hogy azt bárki megirigyelhette volna. Némelyikük egyszerre három palackot cipelt a fején, és nem vették jó néven, ha az ember segíteni akart nekik, mert féltették a munkájukat. A férfiak eközben fonogatták a pálmaleveleket és a ceremóniáknál nélkülözhetetlen dekorációkkal bíbelődtek.

Természetesen Balin nem csak víz alatti látnivalók vannak. Állítólag százezer templom található itt, melyek közül néhányat feltétlenül látni kell. Ezek lényegében nyitott szentélyek, jellegzetességük a kettéhasított kapu, mely előtt szörnyek kőszobrai próbálják távol tartani a gonosz szellemeket. Ha ezen az akadályon mégis átjutnának, a kapu összecsapódik. Minden templomok temploma az Agung vulkán oldalában épült Besakihanya-templom. Óriási tisztelet övezi, mivel 1963-ban, amikor a tűzhányó kitört, a három fő- és 19 melléktemplomból álló rendszer csaknem sértetlen maradt. Megszámlálhatatlan balinéz stílusú torony, oltár található itt, melyeket a párás levegő még sejtelmesebbé tett.

Egy hét után szállást váltottunk, Ubud felé vettük az irányt, de közben megnéztük a Tirta Ganga nevű vízi templomot és ebédünket az 1700 méter magas, még aktív Batur vulkánban és a krátertóban gyönyörködve költöttük el. Útközben meggyőződhettünk arról, hogy a sziget belsejében élők még szegényebbek, mint a parton lakók. Nagy volt a nyüzsgés a rizsteraszokon, aratás lehetett, mert mindenütt rizs száradt. Az utakon is állandó a nyüzsgés, autó helyett Balin robogón utaznak az emberek, családok, sőt néha egy egész osztály. Alsó korhatár feltehetően nincs, egy fontos követelmény van, leérjen a gyerek lába a motorról.

Udud Bali kulturális és művészeti központja, a balinéz kézművesipar fellegvára: színházak és képtárak váltják egymást, a piacon pedig megtalálható minden, ami tipikusan balinéz. Aki erre jár, ne hagyja ki a Majomerdőt sem, a lábatlankodó makákók garantáltan rabul ejtik. Rendkívüli érzékkel állnak modellt a fotózáshoz. De nem árt vigyázni velük, mert szemtelenségük és kíváncsiságuk határtalan, lopási technikájukat pedig tökélyre fejlesztették.

Túránk utolsó napjait Kutában, az Indiai-óceán partján töltöttük. Innen két káprázatos tengeri templomot, az Uluwatut és a Tanah Lotot látogattuk meg. Érdekességük, hogy amíg a Tanah Lot a tengerben egy sziklapadon áll és csak apálykor közelíthető meg, addig a Bukit-félsziget délnyugati részén levő Uluwatu egy majdnem 100 méter magas sziklafal tetejére épült. Abalinézek mindkettőt a tenger szellemének kiengesztelésére emelték. Ami igazán bámulatos a két helyen, az az Indiai-óceán, amely elemi erővel, hatalmas hullámokkal ostorozza a parti sziklákat. Ez az oka annak is, hogy az óceánban úszni szinte lehetetlen, a szörfözéshez viszont minden feltétel adott.

Bali mindössze 140 km hosszú és 80 km széles, de két hét alatt rengeteg élményben volt részünk: raftingoltunk az Ayung folyón, meredek sziklafalak és vízesések között, vacsoráztunk Jimbaranban, az óceán partján, naplemente idején, megnéztük Tenganant, az egyik legősibb animista falut, mely skanzenként mutatja be a helyiek életét, a Bali Madárparkban eredeti környezetükben csodálhattuk meg az Indoausztrál szigetvilágban honos madarakat, a hüllőparkban farkasszemet néztünk a félelmetes komodói sárkánnyal, a Tirta Empul forrásnál végignéztünk egy érdekes ceremóniát, és megkóstoltuk a helyi étel- és italspecialitásokat, na meg a sose látott gyümölcsöket.
Több mint két hónap távlatából Baliról nekem még mindig a káosz jut eszembe, a szemet gyönyörködtető, buja trópusi növényzetbe csomagolt, viszonylag működő káosz, melyet a mindig mosolygó, boldog emberek tesznek igazán szerethetővé. Csak ajánlani tudom mindenkinek.

Szabó Mónika

Megjelent az Új Szó november 18-i számában, és olvasható a www.ujszo.com honlapon is:
http://ujszo.com/online/panorama/2010/11/18/bali-istenek-es-szellemek-vadregenyes-szigete-fotokkal

Hajnal 4 órakor, pulcsiban dideregve ücsörögtünk Mombasa repülőterén, és vártuk az első napsugarakat, na meg a helyi buszjáratot, ami „elröpített“ minket Tanzániába, Arushába. Az idő lassan, de biztosan vánszorgott, egyszercsak megjelent buszunk, ami pukkanásig volt tömve, teteje pedig teli volt kisebb-nagyobb hátizsákokkal. Na erre hogyan fogunk felférni???

Sikerült, sok jó ember kis helyen is elfér ugyebár. Bő 4 órás utazás után érkeztünk a határra, ahol persze a sok segítőkész ember biztosan 2 perc alatt eladott volna minket 3 forintért, de ezt az akadályt is sikeresen vettük, és mintegy fél órás irodából irodába mászkálás után már meg is volt a vízumunk és indulhattunk tovább. Újabb 3 óra telt el, amire végre megérkeztünk Arushába. Végre igazi afrikai kavalkád, színesebbnél színesebb ruhába öltözött emberek, lenyűgöző táj és meglepő módon tiszta utcák. Szállásunk egy kis, családias légkörű lodge-ban volt. Fáradtan elkortyoltunk egy hideg Kilimanjaro sört és izgatottan vártuk túravezetőnk érkezését. Julius, akivel hosszú hónapok óta leveleztünk, magas, szikár, halkszavú ember volt, akiről az a hír járja, hogy már több embert vitt fel a hátán a hegy tetejére. Szállásadónk is nyugtatott minket, a legjobb kezekbe kerültünk, biztosan sikerül a nagy terv. Miután mindent részletesen megbeszéltünk, mindenki gyorsan nyugovóra tért, persze a forró zuhanyt senki nem hagyta ki, hiszen a következő egy hétben erre csak álmainkban volt lehetőségünk.

Hűvös reggel, szitáló eső. Még hogy Afrikában mindig meleg van! Mondjuk télnek azért nem olyan rossz! Beszálltunk a jeepekbe, és irány a hegy lába. Az úton ahogy elsuhantunk az akáciák mellett és néztük a helyiek mindennapjait, elgondolkodtunk, vajon mennyivel jobb rohanó, civilizált világunk... Megálltunk egy hentesnél némi húst beszerezni és lábainkat kinyújtóztatni. A kicsiny falu apraja s nagyja körénk sereglett, hiszen mzungu (fehér ember) nem olyan rengeteg jár errefelé. Amikor egy kisgyereket apukája Robinak akart nyújtani, szegény ijedtében nagy ordításban tört ki. :)

A nemzeti parkba érve regisztráció következett, átadtuk csomagjainkat a minket kísérő hordároknak (hatunkat 24 ember kísért végig az úton) és végre elindultunk. Fantasztikus buja esőerdőn haladtunk keresztül, néhol még majmok is viháncoltak a fák között. Az út kényelmes turista útvonalra hasonlított, mi is csacsogtunk, viccelődtünk, de amikor közeledett a 3000 méteres magasság, kicsit elcsendesedett a társaság. Még egyikünk sem járt ilyen magasságokban. Az erdőben egy tisztásról megpillantottuk a Kilimanjaro csúcsát. Elgondolkodtató volt. Még majdnem ugyanennyi szintkülönbség van hátra… Sátraink már készen vártak minket, kaptunk egy lavor meleg vizet mosdáshoz, majd vacsora következett. Szemünk-szánk tátva maradt. Konzervbabra és zacskóslevesre számítottunk, de az egész mászás alatt olyan 5 csillagos étkezésben volt részünk, mintha egy szállodában lettünk volna, ami hiper-szuper felszerelt konyhával rendelkezik. A vacsorát követően senkit nem kellett altatni, pedig még csak 9 óra volt. Az első éjszaka egyből megmutatta, hogy jobb szem előtt tartani hogy hol is vagyunk. Nem lehet ám csak úgy egyik oldalról a másikra dobálni magad, pörögni-forogni büntetlenül…Mert igaz, hogy napközben még nem érződött, de éjszaka mivel nem tudja az ember szabályozni a légzését alvás közben, a hirtelen mozdulatok után heves szívverés és levegő után kapkodás következett és mintegy 15 perc elteltével vissza is tudott aludni az ember. Talán ezt volt a legnehezebb megszokni.

Nap nap után ugyanaz volt a menetrend: ébresztő fél 7-kor, mosakodás (ahogy teltek a napok, és egyre hidegebb lett, ez úgy kopott el), reggeli, csomagolás, indulás. Amikor már egy órája úton voltunk, általában akkor szaladtak el mellettünk hordáraink a fejükön, hátukon cipelt sátrainkkal, zsákjainkkal, az egész hétre elég étellel és több gallon vízzel, mi pedig lihegve álltunk meg egy pillanatra és azt gondoltuk, hogy mennyire hihetetlenül puhányok vagyunk. Napról napra más éghajlati övön mentünk át, a hatalmas, mohával benőtt fákat ritkább, alacsonyabb növényzet váltotta fel, majd ahogy egyre sziklásabb lett az út, csak apróbb bokrok maradtak, végül tőlük is búcsút vettünk, és maradtak a kicsi, sárga virágok, a holdbéli, gleccserfolyók mosta táj. Minden nap ahogy útra keltünk, 5 perc viccelődés következett, amit egész nap tartó mélységes csend váltott fel. Mindenkinek minden erejére szüksége volt, hogy az egyik lépést tegye a másik után, főleg amikor már 4000 méter felett jártunk. Cikáztak a gondolatok a fejemben: fel tudok majd menni, csalódott leszek ha nem??? Tiszteld a hegyet, ugyanúgy ahogy a tengert is, és menni fog. Ez vezérelt percről percre, óráról órára. Hiszen nem a hegyet jöttünk legyőzni, hanem saját határainkat teszteljük. Elég jól bírta a csapat, igaz szép kényelmesre vettük a figurát, lassabban haladtunk mint az átlag. Aztán egyszercsak beköszöntött a hegyi betegség. Néhányan elkezdtek hányni, rázta őket a hideg, étvágytalanok voltak. Ilyenkor jön a nagy kérdés: menni vagy befejezni? Mi mentünk. Lassan, utolsó erőnkből és leginkább akaratból haladtunk tovább, egészen a 4600 méteres Lava Towerig. Azt hiszem amikor ott a földre roskadt a csapat, az volt az első mélypont. Érezni lehetett a növekvő feszültséget, ahogy mindenki teljesítő képessége határára ért. Kis felüdülést jelentett, hogy innen következő táborunkig csak lefelé kellett menni. Már sötétben érkeztünk meg, így másnap reggel döbbenten láttuk, hogy falmászás elébe nézünk aznap. És nekem pont akkor kellett rosszul lennem. Nem örültem. Sok képet, videót, úti beszámolót néztünk meg mielőtt belevágtunk a túrába, de ez valahogy egyikben sem szerepelt. Vajon miért…..? Küzdöttünk felfelé, mászóbotjaink most először tűntek zavarónak utunk során. Julius mint egy hegyi kecske néha eltűnt, majd feltűnt előttünk 200 méterrel, és vigyorogva mondta, hogy pole pole (csak lassan). Egyre másra hagytuk magunk mögött a métereket – itt már ez is nagy szónak számított – és az 5. napon elértünk utolsó táborhelyünkig. Szerencsére mindenki jobban volt, a hegyibetegségnek se híre se hamva nem volt. Megebédeltünk, majd lefeküdtünk aludni. 6 órakor vacsoráztunk, és ismét lefeküdtünk. Fél 11-kor volt ébresztő. Minden létező cuccunkat magunkra kellett vennünk, mert igencsak hideg volt. Síkabát, sapka, sál, kesztyű, több réteg pulóver – már akinek volt, ugyanis discoboy, alias Bence, kicsit felkészületlenül érkezett, és a szárazruha aláöltözetén és egy egyiptomi télben vastagnak számító Quicksilver pulcsin kívül még egy 3 mm vastag neoprén kesztyűt hozott magával. Édesanyám úgy döntött, hogy ő inkább kihagyja ezt az élményt, és nem vesz részt a „csúcstámadásban“. Hihetetlenül csillagos volt az ég, a hegy közelében lévő településeket már azóta nem láttuk, mióta 3000 méter fölé értünk, tényleg olyan érzése volt az embernek, mintha a világ tetején lenne. Mindenki nyakában ott lógott az MP3 lejátszó, gondoltuk majd a zene segíteni fog minket. Bekapcsoltuk fejlámpáinkat, és 3 vezetőnk kíséretében nekivágtunk az éjszakának. Robi mondott egy-két viccet, majd ismét síri csend lett. Gyakorlatilag az útból nem sok mindent érzékeltünk, csak az előttünk lévő 1 métert láttuk. Egy sziklára való fellépés előtt pár nagyobb lélegzetvétel, majd a lépés után némi lihegés következett. Elkezdett süvíteni a szél, és bárhogy próbáltuk bebugyolálni magunkat, a csontunkig hatolt. Ez mindenki lelki állapotát kicsit megtépázta, de ekkor Julius elkezdett énekelni. Hogy honnan volt ereje egészen 5000 métertől a csúcsig énekelni, azt nem tudom, de mindannyian megállapítottuk, hogy a swaheli nyelven énekelt vallásos dalok valami olyan erőt adtak, hogy nélkülük biztosan nem tudtunk volna tovább menni. A zene lejátszóját senki nem kapcsolta be… A Stella Pointhoz érve (a Machame útvonalon eddig jutott fel az első ember, ezért ilyen nevezetes) már éppen kockára fagytunk, és másfél órája a horizontot kémleltük, a napfelkeltét várva. Még sehol semmi, és már a sötét sem rejtette el az utat. Ültünk, és dideregtünk, vezetőink nógattak minket, hogy induljunk tovább. Én konkrétan kijelentettem, hogy ez a 200 méter már semmit nem számít, és ha a többiek azt mondják, akkor megmászottnak tekintem a hegyet, indulhatunk vissza. Apum ezen a ponton „felpattant“ és kijelentette, hogy ha már idáig eljutottunk, akkor továbbmegyünk. Ok, végülis csak 200 méter szintkülönbség, az nem lehet annyira durva… Több mint egy óráig tartott… Útközben végre feljött a nap is, kezdtük érezni a mínusz 25 fokban a sugarak áldásos hatását. Szájtátva figyeltük a gleccserfalakat, néztük a lábunk alatt ropogó jeges havat és végül megpillantottuk a célpontot: Uhuru Peak, 5895 m. Mélységesen megindító volt, néhány könycseppet el is morzsoltunk. Tudni, hogy mi van mögötted, és ezt milyen fizikai és lelki erőfeszítések árán érted el. Ahogy egy kolleganőnk mondta: „sometimes you just wanna die, but at the end, you feel like you’ve done something“. Készítettünk néhány fotót, és indultunk is lefelé. Méghozzá elég sietősen kellett távoznunk, mert kezdtek mutatkozni a hegyi betegség tünetei. Szedtük a virgácsainkat ahogy csak tudtuk, de amikor magunk mögött hagytuk a jeges tájat, akkor jött még csak a feketeleves. Az éjszaka nem érzékeltük, de a táborig fél méter mély sóderben kellett a hegyoldalon gázolnunk. Már nyolc óra gyaloglás volt a hátunk mögött, és nem kevés fizikai megterhelés. Többször megálltunk, hogy kész, megy tovább a fene, vigyen le valaki. De mindig sikerült újra elindulni, és 5 óra gyötrelem – mert nincs rá jobb szó – után megpillantottuk az első, táborból elénk siető emberkéket. Meleg gratulációk, és finom ebéd fogadott minket, majd mindenki eldőlt 2 órára, mint a liszteszsák. A legdurvább az volt, hogy ezek után még mindig kellett menni, mert éjszakai táborhelyünk 4 órányi járásra volt. Az ellenségemnek nem kívánom. Másnap reggel szomorúan ébredtünk, hiszen csak néhány óra választott el minket a túra végétől. És annak ellenére, hogy nagyon küzdelmes volt, fantasztikus és páratlan élménnyel gazdagodtunk. Összegyűjtöttük a kabátokat, pulóvereket, cipőket, pólókat, amiket segítőinknek ott akartunk hagyni, Julius összehívta a csapatot, és mindenkinek egyesével odaadtuk a borravalót. Nem mondom, ekkor is elérzékenyültem rendesen. Nem vagyok az a típus, aki fűnek fának szívesen ad borravalót, de most azt éreztem, hogy ezek az emberek még többet is megérdemelnének, hiszen annyira segítőkészek, kedvesek, és olyan emberfeletti munkát végeznek.

A park kijáratához érkezve megkaptuk okleveleinket, és indultunk vissza Arushába a lodge-unkba. Fél órát álltunk a zuhany alatt, majd jó érzés volt beesni az ágyba és aludni egy nagyot. Másnap 3 napos szafarira indultunk, ahol újra sátoroztunk, saját szakácsunk és idegenvezetőnk volt, rengeteg állatot láttunk valamint többek között olyan fantasztikus tájakon jártunk, mint a Ngnorongnoro kráter és bepillantást nyerhettünk egy igazi maszáj piacon folyó kereskedelembe.

Arushai szállásunkra visszaérve elkezdtünk csomagolni, büszkén beszéltünk a hegymászós élményeinkről, amikor is megjelent Julius, aki elköszönni érkezett. Amikor mind a hatan ott voltunk, felállt, és azt mondta, hogy ha megengedjük, akkor szeretne a saját nyelvén imádkozni értünk, hogy jó utunk legyen hazafelé, valamint szeretné megköszönni, hogy itt voltunk. Álltunk, hallgattuk a számunkra érthetetlen imát ami ismét megigézett minket, és néztük az arcokon lecsorduló könnyeket, majd a viszontlátás reményében elbúcsúztunk egymástól.

Egy biztos: ha valaki azt kérdezi, hogy nekivágnék e még egyszer, a válaszom egy határozott igen. Ez a túra olyan élényeket nyújtott mindannyiunk számára, amit még az unokáinknak is ugyanúgy gombóccal a torkunkban fogunk mesélni.

Kép beszámolóért kattints ide:

http://www.dugong.hu/index.php?page=gallery.php&gallery_id=43

Hosszú évek óta tervezgettük utazásunkat Castro-földjére, de valami miatt mindig halasztani kellett a kalandot. Végeredményben nem is baj, mert az idő múlásával egyre csak finomodott a terv, ami egy 3 hetes, autós körúttá nőtte ki magát, és amikor január közepén landoltunk Havannán, egy igazi nagy álom megvalósulása vette kezdetét.

Pár nappal ezelőtt igencsak szomorú dolog jutott tudomásunkra. Míg mi a parton gyűrtük a divemasteri tanfolyam elméleti részét, addig két kollégánk Small Giftun felé tartva egy halott dugong babyre talált. Elkeserítő, hogy így igazolódott be, hogy a tavasszal szárnyra kelt hír, miszerint dugong született, nem kacsa. Készült pár távoli fotó, de egyelőre nem tudni mi okozta a fiatal dugong halálát. Amint lesz további információnk, tájékoztatunk benneteket!

Shaab Irisen jártunk, és a merülés megkezdését követően valami igazán érdekes dologra leltünk. Egy majdnem 1 méter hosszú csontváz hevert előttünk, szinte teljesen egy darabban. Meglehetősen izgatottak voltunk, hogy milyen állatról lehet szó, és természetesen meg akartuk örökíteni felfedezésünket. És ahogy az ilyenkor lenni szokott, senkinél nem volt fényképezőgép. Ott motoszkált bennünk a kisördög, hogy felhozzuk -e, vagy hagyjuk -e lent a csontvázat...végül úgy döntöttünk, hogy hagyjuk. Kellemes, egy órás merülésben volt részünk, kimásztunk a hajóra, pakoltuk el a felszerelést, amikor egy kollega felbukkant a víz tetején, kezében a csontváz egy részével. Gyorsan csináltunk róla pár képet, majd visszadobtuk a vízbe. Ha valakinek van ötlete, hogy milyen állat maradványait találtuk meg, az írjon! 

Gondolom ez a kijelentésem mosolyt csal egyesek arcára, és azt gondoljátok, hogyan is lehetséges ez, hiszen Afrikában mindig meleg van. Viszonyítás kérdése. Igaz a nap még mindig száz ágra süt, de reggel a strandpapucs helyett már tornacipőbe ugrunk, és a pulcsi is elkél, főleg merülések után. Nem panasz akar ez lenni, sőt... Szeretjük a hűvösebb időt (25 fok), amikor a víz is kicsit hidegebb (legrosszabb esetben ez 21 fokot jelent majd januárban), hiszen ilyenkor van igazán esély arra, hogy valami nagyobbat lássunk a víz alatt. Egyre több zátonynál fordulnak elő cápák, hatalmas tüskés ráják és a cetcápa sem szokatlan látogató ilyenkor. Mindenki kedvencei, a delfinek is ebben az időszakban járják násztáncukat, aminek néhány napja mi is szemtanúi lehettünk, amikor Abu Nuhasról hazafelé Shedwan-szigetnél megálltunk sznorkelezni. Nagyon barátságos hangulatban voltak, 20 cm-re meg tudtuk őket közelíteni. Persze amikor már azt hisszük naivan, hogy akár meg is tudnánk őket érinteni, egyet csapnak és kecsesen tovaúsznak.

Napsütéses, szélcsendes reggelre ébredtünk, így amíg első merülőhelyünk felé tartottunk mindenki a napozórészen süttette magát és próbált tartalékokat gyűjteni a hidegebb téli napokra. Mintegy 45 perc elteltével megérkeztünk Hamdára és gyors készülődést követően, mindenkit megelőzve csobbantunk a vízbe. Édes hármasban Csillával és Danival csendesen buborékoltunk a hatalmas korallkert fölött, soha nem fogyó reménnyel tekintgettünk ki a nagy kékbe, hogy hátha ez lesz az a nap, amikor valami nagyot megpillantunk. De sajnos nem jött semmi, így 20 perc elteltével Csilla úgy döntött, hogy szórakoztatásunk érdekében jegyzettömbjén újraírja a Háború és békét, így ezt követően a merülés hátralevő részét vigyorgással és sűrű maszkürítéssel töltöttük. A hibátlan ebédet követően kis okosodás következett, hiszen éppen Nitrox tanfolyamot tartottam, majd ismételten a napozórészt vettük birtokba, és boncolgattuk az élet nagy kérdéseit. Délutánra Shaab Pinkyn terveztünk merülést. Jópofa hely, ha az ember eltalálja hol kell vízbe ugrani.... Ugyanis ezt mindössze egy vékony, kb. 20 cm hosszú, a sziklákból kiálló karó jelzi, így mind a kapitánynak, mind a guidenak igencsak résen kell lenni. Nekünk sikerült! :) És az áramlat is pont olyan volt, hogy meg sem kellett moccanni a víz alatt. Tökéletes! Békésen sodort minket a víz, amikor azt éreztem, hogy valaki támadásba vette hátsó felemet, és belém csípett. Pörögtem forogtam, gondoltam valamelyik kedves társam viccelődik... De rá kellett jöjjek, hogy nem erről van szó. Ugyanis amikor teljesen megfordultam, akkor vettem észre, hogy egy kis termetű papagájhal épp a bokámat célozza, és elkezdi rángatni a ruhám. Hangos nevetésben törtem ki, és próbáltam elkergetni a kis szemtelent. Néhány másodperc múlva elege lett belőlem, és Dani felé vette az irányt, és őt kezdte kergetni. Mondanom sem kell, hogy mennyit nevettünk. Továbbhaladva beköszönt két hatalmas barracuda, majd a merülés vége felé megjelent 14 óriási társuk is. Fenséges látványt nyújtottak, ahogy kecsesen tovaúsztak a kékbe.

Egy ideje az a hír járta, hogy ikrekkel bővült a dugong família Abu Dababban, így mi is felkerekedtünk, hogy ennek utána járjunk. Az út alvással, nézelődéssel, és vigyorgással telt, hiszen Sanya, Dugong Club specialitásunk nyertese elemében volt ismételten. Összeállítottuk a felszerelésünket és kis felszíni úszást követően alámerültünk. Pár perc telt el, amire megpillantottuk az első óriás teknőst. Aztán jött a második és a harmadik sem váratott sokat magára. Ezt követően egy hatalmas tüskés rájába botlottunk, majd a gitárcápák fürge mozgását próbáltuk meg kameráinkkal követni. A délutáni csobbanást 3 izgága gitárcápával nyitottuk, majd kicsit mélyebbre merülve igazán pazar látványban volt részünk. A nagy vadászatról ugyan lemaradtunk, de a küzdelem jó része még hátra volt a sügér és a sünhal számára is. Az előbbi nem tudta már nagyobbra nyitni a száját, és nyelvével próbálta meg bendője felé terelni áldozatát, a szerencsétlen sünhal pedig ijedtében felfújta magát, komoly patthelyzetet teremtve. Mintegy 10 percet lebegtünk velük, érdeklődve nézve a harcot, de egyik fél sem tudott felülkerekedni, így számtalan fotó után odébbálltunk. Tekergettük a fejünket jobbra-balra, és mire egyenesbe fordultunk, délelőtti tüskés rájánk épp előttünk parkolt le 2 hatalmas makréla kíséretében. Nem volt vevő a társaságunkra, így elég hamar angolosan távozott. Sekélyebb vizek felé vettük az irányt, ahol egy óriás barrakuda lebegett a felszín közelében, majd az utolsó percben egy hatalmas tintahalat is megpillantottunk. Olyan dolgokat láttunk, amik Hurghadán nem mindennaposak, de lássuk be, egy dugongról készült fotó lett volna a nap fénypontja. Sebaj, majd legközelebb!

A következő reggelen kicsit könnyebben ment már az ébredés, és izgatott is voltam, hogy milyen arcát mutatja nekünk kicsivel napkelte után a Thistlegorm. A másik hajó búvárai már beugrottak amikor mi briefingelni kezdtünk, így ismételten jó esélyünk volt rá, hogy magunkban leszünk. A csapat két részre oszlott, mert voltak akik nem szerettek volna beúszni. Velük én maradtam, és nagyon vártam azt a percet, amikor mindenki elindul felfelé, és mi kötéllekötés címszó alatt szabadon garázdálkodhatunk. Ez a pillanat is eljött. Elúsztunk a három, egymáson fekvő krokodilhal mellett, és a hajó tatja felé vettük az irányt, ahol a lőszereket tárolták. Nagyon bátor lehetett az a kedves búvártárs, aki az egyik töltényt letisztogatta és ezáltal most tisztán olvasható rajta a felirat. Elkötöttük a hátsó kötelet, majd irány a roncs belseje. Végigjártuk az autó és motorszállítmányokat, majd ismét a fedélzeten voltunk. Itt olyan pazar látványban volt részünk, ami kapcsán kezdtem sejteni, hogy ez a kora reggeli merülésesdi igencsak megéri. A hajót ugyanis denevérhal, tonhal, makréla és holdhal rajok vették körbe. Amerre csak forgattam a fejem nagy ámulatomban, mindenhol kisebb, nagyobb halak úszkáltak, és én nem akartam hinni a szememnek. Ez ilyen is lehet? :) Lekötöttük a maradék két kötelet, és emelkedés közben még vissza-vissza pillantottunk a mélyben fekvő óriásra.

Következő reggel jött a nagy szerelem, a Carnatic „személyében”. Ő 140 éve pihen már a tenger fenekén, többek között nagy rakomány bor és arany volt a fedélzeten amikor elsüllyedt. A borosüvegek maradványait még itt-ott fel lehet fedezni, de aranyrudak sajnos nem csillognak sehol. Ami egykoron szemelőtt volt, azt már mind elvitték. Ami megmaradt, ahhoz mélyebbre kéne „ásni”. Ilyet meg nem teszünk, úgyhogy csak szépen békésen úszkáltunk ki-be a már-már korallzátonnyá vált roncsban és megállapítottuk, hogy milyen igaz is a mondás, miszerint ami veszteség a hajózásban, az új lehetőség és élmény a búvárkodásban. A felszínre érkezést követően elindultunk Shaab el Ergre. Ez a zátony már napi hajóval is könnyedén bejárható távolságra található Hurghadától, ami elszomorított, mert a túra végének közeledtét jelentette, másrészt viszont kellemes érzéssel is töltött el. Végre hazaérek és kicsit egyedül lehetek ha akarok. Lássuk be, akármilyen hosszú és nagy egy hajó, igazán magad sosem lehetsz. Persze el is fáradtam, amit mi sem jelez jobban, hogy hiányzott a magyar beszéd, a dánok karattyolása egyre inkább valami felismerhetetlen dialektusú némethez hasonlított, és vacsora közben sokszor azon töprengtem, hogy vajon ki fog rám főzni a következő héten? El lehet itt kényelmesedni igencsak. Amire kijössz az első merülésből, kész a reggelid, és a szobádat is rendbetették, utána kicsi szuszi a vendégekkel, merülés, majd vár a finom ebéd. Megint némi pihenés és egy újabb merülés, amit ismételt szusszanás és némi sütemény követ. Minden nap a tengerről nézed végig a naplementét és utána bogarászol egy kicsit a vízben, majd ezt követően vacsora és ha éppen úgy tartja úri kedved, akkor a csillagokat számolgathatod elalvás előtt az égen. Na igen, egy szép meséskönyvben ilyen egy szafari guide élete. A valóság azért ettől igencsak eltérő. Örülök neki, hogy részben kipróbálhattam, láttam hogyan zajlanak a dolgok, mit hogyan kell csinálni, de rájöttem, hogy nem tudnék így dolgozni, legalábbis hosszú távon. Néha, változatosságnak jól jönne, de azért szeretem minden nap végeztével a szárazföldet a lábam alatt tudni.

Régóta vágytam már rá, hogy elmehessek egy szafarira, így amikor Simon felhívott, hogy lenne egy üres hely a számomra, nagyon megörültem. A főnökség beleegyezését követően izgatottan vártam, hogy merre is vesszük az irányt, milyen lesz a csapat, a hajó, lesz -e dolgom, vagy csodával határos módon szabadságon leszek egy hétig…

Egy ifjú dugong világra jövetelének több módja van – legalábbis nálunk… :)

Ennek értelmében reggel felpakoltuk a hajót, és irány észak. Ismételten szerencsénk volt, hiszen az utóbbi hetek szeles és borús időjárásával ellentétben már reggel 8-kor verőfényes napsütés és szélcsend volt. Abu Nuhasra érve örömmel nyugtáztuk, hogy nincs sok hajó a zátonynál, így viszonylagos nyugalomban tudtunk merülni. Először a már 140 éve a tenger fenekén lévő Carnaticot tekintettük meg, majd némi felszíni idő után a Giannis D következett. Kár, hogy az ember computere kevesebb lentlétet engedélyez, mint amennyi levegője van. :) Az ebédet már hazaúton szolgálták fel, pont letettük a villát amikor a Shedwan szigethez értünk, és a hajó legénysége delfint kurjantott. Kicsit szkeptikusak voltunk első pillanatban, hiszen számtalanszor viccelődnek ezzel, de amikor megpillantottuk a fel-felbukkanó szürke hátakat, akkor mindenki rohant a maszkjáért, légzőcsövéért, és ugráltunk be a vízbe. Mind a 15 delfin, köztük egy bébi is, igen játékos kedvükben voltak, ott köröztek, ugrándoztak tőlünk karnyújtásnyi távolságra. Amikor hajónk elindult, egy darabig kísértek még bennünket, aztán másfelé vették az irányt. A két hét munkájától kellemesen elpilledve, boldogan és mosolygósan értünk vissza a kikötőbe. Semmi kétség: megérte a fáradtságot!

Igazán mozgalmas és mosolygással teli hetet tudhatunk a hátunk mögött. Számomra azért volt kiváltképp különleges, mert itt volt a családom látogatóban. És hogy ebben mi is a nagy dolog – azon kívül hogy hosszú idő után újra találkoztunk? Végre azt mondhatom, hogy a család minden tagja búvár. Sosem tettem volna egy fillért sem arra, hogy anyukám valaha a fejét víz alá fogja dugni, sőt még élvezni is fogja, de majdnem 8 évnyi, vízalatti élményekről történő áradozás után sikerült. Nem is akárhogy! Congratulation PADI Diver! :)

Tartottunk OWD tanfolyamot angolul, és természetesen a sikeres vizsga után most sem maradhatott el az avatás. Volt pislogás, amikor a tengervízzel teli maszkot a leányzó elé tartottuk, de hősiesen legyűrte. :)

Ismét egy napsütéses, ámbár kissé szeles reggelre ébredtünk, de szerencsére még mindig nem kellett hosszú perceket eltölteni a tévécsatornák közötti kapcsolgatással annak érdekében, hogy a különböző időjárás jelentésekből megtudjuk, mit is kell ma felvennünk. Így maradt a szokásos rövidgatya, póló és biztos ami biztos egy pulóver. Hiszen még „tél” van. :)

Mindez elképzelhetetlennek tűnt, amikor úgy
döntöttem, hogy mindent magam mögött hagyva résztveszek egy 3 hónapos
divemasteri tréningen. Aztán mint sokan mások, a sikeres tanfolyamot
követően ittragadtam. Úgyhogy, most már hivatalból nyaralok egész évben. :) Csakúgy, mint más szakmákban, a búvárkodásban is nagyon fontos a
folyamatos továbbtanulás, így tavaly júniustól oktatói minőségben
tevékenykedem a cégnél. Kollegáimmal rengeteg energiát fektetünk minden
egyes napba annak érdekében, hogy a vendégek mosolygósan és elégedetten,
no meg új élményekkel gazdagabban térjenek vissza a kikötőbe. Tévedés azt
gondolni, hogy nem akadnak problémák, de a hajó orrában nyugalomban
eltöltött 2 perc, miközben a végtelen tenger és a hegyek mögé lebukó nap
tárul az ember szeme elé, mindenért kárpótol.

Hello kedves Búvárok!

Judy vagyok és szeretném veletek megosztani hurghadai bázisunk mindennapjait, hogy amikor éppen nem vagytok velünk, akkor is tudjátok mi minden történik a víz alatt és felett! Remélem élvezni fogjátok!