A következő reggelen kicsit könnyebben ment már az ébredés, és izgatott is voltam, hogy milyen arcát mutatja nekünk kicsivel napkelte után a Thistlegorm. A másik hajó búvárai már beugrottak amikor mi briefingelni kezdtünk, így ismételten jó esélyünk volt rá, hogy magunkban leszünk. A csapat két részre oszlott, mert voltak akik nem szerettek volna beúszni. Velük én maradtam, és nagyon vártam azt a percet, amikor mindenki elindul felfelé, és mi kötéllekötés címszó alatt szabadon garázdálkodhatunk. Ez a pillanat is eljött. Elúsztunk a három, egymáson fekvő krokodilhal mellett, és a hajó tatja felé vettük az irányt, ahol a lőszereket tárolták. Nagyon bátor lehetett az a kedves búvártárs, aki az egyik töltényt letisztogatta és ezáltal most tisztán olvasható rajta a felirat. Elkötöttük a hátsó kötelet, majd irány a roncs belseje. Végigjártuk az autó és motorszállítmányokat, majd ismét a fedélzeten voltunk. Itt olyan pazar látványban volt részünk, ami kapcsán kezdtem sejteni, hogy ez a kora reggeli merülésesdi igencsak megéri. A hajót ugyanis denevérhal, tonhal, makréla és holdhal rajok vették körbe. Amerre csak forgattam a fejem nagy ámulatomban, mindenhol kisebb, nagyobb halak úszkáltak, és én nem akartam hinni a szememnek. Ez ilyen is lehet? :) Lekötöttük a maradék két kötelet, és emelkedés közben még vissza-vissza pillantottunk a mélyben fekvő óriásra.

Következő reggel jött a nagy szerelem, a Carnatic „személyében”. Ő 140 éve pihen már a tenger fenekén, többek között nagy rakomány bor és arany volt a fedélzeten amikor elsüllyedt. A borosüvegek maradványait még itt-ott fel lehet fedezni, de aranyrudak sajnos nem csillognak sehol. Ami egykoron szemelőtt volt, azt már mind elvitték. Ami megmaradt, ahhoz mélyebbre kéne „ásni”. Ilyet meg nem teszünk, úgyhogy csak szépen békésen úszkáltunk ki-be a már-már korallzátonnyá vált roncsban és megállapítottuk, hogy milyen igaz is a mondás, miszerint ami veszteség a hajózásban, az új lehetőség és élmény a búvárkodásban. A felszínre érkezést követően elindultunk Shaab el Ergre. Ez a zátony már napi hajóval is könnyedén bejárható távolságra található Hurghadától, ami elszomorított, mert a túra végének közeledtét jelentette, másrészt viszont kellemes érzéssel is töltött el. Végre hazaérek és kicsit egyedül lehetek ha akarok. Lássuk be, akármilyen hosszú és nagy egy hajó, igazán magad sosem lehetsz. Persze el is fáradtam, amit mi sem jelez jobban, hogy hiányzott a magyar beszéd, a dánok karattyolása egyre inkább valami felismerhetetlen dialektusú némethez hasonlított, és vacsora közben sokszor azon töprengtem, hogy vajon ki fog rám főzni a következő héten? El lehet itt kényelmesedni igencsak. Amire kijössz az első merülésből, kész a reggelid, és a szobádat is rendbetették, utána kicsi szuszi a vendégekkel, merülés, majd vár a finom ebéd. Megint némi pihenés és egy újabb merülés, amit ismételt szusszanás és némi sütemény követ. Minden nap a tengerről nézed végig a naplementét és utána bogarászol egy kicsit a vízben, majd ezt követően vacsora és ha éppen úgy tartja úri kedved, akkor a csillagokat számolgathatod elalvás előtt az égen. Na igen, egy szép meséskönyvben ilyen egy szafari guide élete. A valóság azért ettől igencsak eltérő. Örülök neki, hogy részben kipróbálhattam, láttam hogyan zajlanak a dolgok, mit hogyan kell csinálni, de rájöttem, hogy nem tudnék így dolgozni, legalábbis hosszú távon. Néha, változatosságnak jól jönne, de azért szeretem minden nap végeztével a szárazföldet a lábam alatt tudni.