Az élet Hurghadán

Biztos mindenki volt már úgy nyaralással, hogy borzasztóan várta, aztán amikor egyszer csak ott volt, akkor csalódást érzett. Én ettől tartottam Kubával kapcsolatban. Szerencsére a csalódás elmaradt. Kuba pont olyan fantasztikus, mint ahogy azt elképzeltem.

Ha azt mondom Kuba, akkor sokaknak a nagy, régi autók jutnak eszébe. És az is lehet, hogy sokan azt képzelik, ezek már csak mutatóba vannak, az utazási irodák mézesmadzagként használják… Tévedés. Az utak hemzsegnek a mindenféle rózsaszín, kék, zöld, sárga, szürke színekben pompázó régi modellektől. Persze bérelni is lehet ilyeneket sofőrrel együtt, és mehetünk autós városnézésre, aztán egy fotó erejéig a volán mögé is be lehet ülni, és a hozzám hasonló óriás termetű emberkék alig látszanak ki a volán mögül, ahogy belesüppednek a hatalmas ülésbe. :) Ha már a közlekedésről beszélünk, akkor elárulom, nekem a mindenféle tákolt járművek voltak a kedvenceim. Városon belül a bringóhintótól kezdve, a biciklin át, a lovaskocsin keresztül a mindenféle más országoktól kapott leselejtezett buszokig minden megtalálható. Ami viszont igazán izgalmas, az a városok közötti tömegközlekedés. Mert gyakorlatilag nem nagyon van. Vannak buszok a turistáknak és a helyieknek. Ez utóbbira akár hónapokkal előre kell helyet foglalni, és nem éppen olcsó. Így alapvetően az emberek stoppolnak, ha egyik városból a másikba el szeretnének jutni. Az állami tulajdonban lévő járműveknek pedig kutya kötelességük megállni, és elvinni őket. És ez még nem minden! Mert erre gyűjtőpontok (punto de transporto alternativo) is vannak, ahol a sárga vagy zöld egyenruhás bácsi vagy néni figyeli, hogy megáll-e az, akinek kell. Van itt rendszer kérem szépen! És, hogy miért használom mindig a jármű szót? Mert minden ami teherautó, az meg van nagyobbítva egy korláttal, hogy a felkapkodott emberek kényelmesen, a leesés veszélye nélkül tudjanak állni a platón; a kamionok elejére vasból hegesztett szerkezetet szereltek, így kvázi buszként funkcionál; szintén egykori kamionok elejére rá vannak erősítve az egykori Ikarusz busz maradványai; de ami a legnagyobb, a szó legszorosabb értelmében, az a dromedár: szokásos kamion első, 2 db összehegesztett Ikarusszal. Páratlan látvány! :) A vezetési stílus nekem, Egyiptomban élőnek egyáltalán nem volt szokatlan. Használd a dudát, és baj nem lehet! Viszont száguldozás az nincs. A régi autók nem bírják. 

A kommunizmus az én életemből úgy ahogy van kimaradt, így sokszor elég nehéz volt megemészteni a látottakat. Mi, akik a plazák rengetegéhez, és a habzsi-dőzsihez vagyunk hozzászokva, hitetlenkedve szembesültünk a „bevásárlóközpontok” szegényes kínálatával. A kirakatban egy fajta ruha a próbababán, közvetlen mellette néhány doboz üdítőital és pár konzerv. És mindez nem azért, mert a kirakatrendezőknek ez pont így tetszett. Hanem azért, mert most éppen ezeket a dolgokat lehetett kapni. (Jót nevettem magamban Bencén, amikor arra a hírre, hogy rossz a fényképezőgépem, javasolta, hogy vegyünk egy újat…Na persze, ha az olyan könnyű lenne…) A kisebb, Havannától távol fekvő városkákba az újságokat repülőgéppel juttatják el (az utak minősége miatt autóval csak napok vagy akár egy hét csúszással érkeznének meg) és a baseball pályára dobják le a szállítmányt. Ha már a baseballról beszélünk, akkor megjegyzem, hogy ez Kubában nemzeti sport, és nagyon büszkék rá, hogy már többször megverték az amerikaiakat. Javában tombol a jegyrendszer. A hentesnél ha van valamilyen hús, akkor kígyózó sorok állnak az üzlet előtt, és délben már zár is a bolt, mert addigra minden elfogyott…és ki tudja mikor lesz bármi is legközelebb. A péknél ugyanez a helyzet a kenyérrel. Vannak boltok alap élelmiszerekkel (rizs, olaj, cukor, bab, tejpor! – merthogy rendes tejet leginkább csak vidéken lehet inni, ahol tényleg van tehén is), ide mindenki becsoszog a kis jegyfüzetével, és fel tudja venni a havi fejadagját. Most biztos sokan szörnyülködnek, hogy akkor itt mindenki éhezik… Ez nem így van, hiszen rengeteg helyi étel alapja –nem véletlenül – pont a rizs és a bab, valamint a rengeteg zöldség és gyümölcs, ami úton-útfélen terem. Mi kivétel nélkül minden nap családoknál reggeliztünk és vacsoráztunk, és bizton állítom, isteni finom ételeket próbáltunk ki. Először is sosem gondoltam volna, hogy valaha azt fogom mondani, hogy languszta és hal helyett inkább csirkét szeretnék enni. Bármennyire is vicces, de 10 nap után azt éreztem, hogy egy falat tengeri herkentyűt sem tudok lenyelni. Íme néhány ínyencség ízelítőül: vörös-/feketebab leves, sós sültbanán (ez a típus „gyárilag” sós, nálunk nem is lehet kapni), mangólekvár sajttal, édesburgonya és manióka gyökér főve vagy sülve, „rabszolgaleves” (mindenféle helyi zöldségből készült, nagyon sűrű és tápláló leves, rabszolgáknak volt az egyik fő tápláléka), krokodilfarok (személyes kedvencem), sült banán, languszta-pörkölt és természetesen mangó, ananász, banán, mamey, grapefruit (a legédesebb amit valaha ettem). Igazi különlegességnek számít a sült malacka, amit savanyú naranccsal, római köménnyel, fokhagymával és lime-al ízesítenek. Ezt egyszer egy út melletti sütödében mi is kipróbáltuk. Csak ajánlani tudom mindenkinek! ;)

Gondolhatnánk, hogy az emberek napközben rendesen dolgoznak az irodában például… Kicsi tévedés ezt állítani. Az alapfizetés ugyanis annyira alacsony (kb. 5-10 konvertibilis peso = 1-2000 forint), hogy sokuknak gyakorlatilag meg sem éri bemenni a munkahelyre, ezért sokan jönnek-mennek az utcákon és csencselnek. Mindenki amivel éppen tud. Így teszik élhetőbbé az életüket (kb. 100 konvertibilis pesot tudnak még így összeszedni, amit kaján kívül bulira költenek, mivel lakást és autót nem lehet vásárolni – állami tulajdonban van minden). Azok a családok, akiknek vannak külföldön élő rokonaik, kicsit jobb helyzetben vannak, mert a hazaküldött pénzből több mindent tudnak megvenni. Így számukra kicsit elérhetőbbek a turisták számára fenntartott márkás üzletek. Igen meglepő információ volt számomra, hogy az ország elsőszámú bevételforrásának az emigránsok számítanak. Ugyanis az általuk hazahozott termékekre hihetetlen nagy adókat rónak ki, plusz ugye mindenki rendszeresen küld haza pénzt a családnak, így gyakorlatilag ők tartják el az országot. És csak ezt követően jön a turizmus. (!!!)

Az utazási irodák katalógusaiból ismert csillivilli szállodákon kívül vannak magánszállások is Kubában. Ahogy szinte mindenből (pénz – kubai peso vs. konvertibilis peso, benzinkút – állami autóknak és magán tulajdonban lévőknek), magánszállásokból is két fajta van. Helyieknek és turistáknak. Egy házban maximum 2 szobát lehet ilyen célra kiadni. Mivel igen sok ilyen szállás van, most már nem adnak ki új engedélyeket, a régiek pedig igencsak vigyáznak „jogosítványukra”. Annak ellenére, hogy vendégszámtól függetlenül meghatározott összeget kell fizetni az államnak, kellemesen lehet vele keresni. Mindenkinek, aki igazán meg szeretné ismerni az országot, csak ajánlani tudom, de azért érdemes utánanézni a szálláshelyeknek ha tehetjük, mert mint mindenhol, itt is akadnak csibészek… A vendéglátók mindig becsületesen lejelentik a hivatalnak, hogy mikor és hány vendégük van, hány éjszakára. Rafinált magyar gondolná, hogy ugyan már, hiszen ezzel tök jól lehet simliskedni, kicsi extra pénz a zsebbe, állambácsinak nem kell róla tudni! Aha, csak a mai napig olyan komoly besúgórendszer működik Kubában, hogy sosem tudhatod, ki figyel, és melyik „nem megfelelő” mozdulatodat jelentik.

Jó kommunista országhoz méltóan a kereszténység nem tudott túl nagy teret hódítani magának, hiszen hosszú ideig csak az mehetett egyetemre, aki párttag volt, és nem volt katolikus. Azért templomok vannak, de a spirituális vallás elemeivel keveredik a katolicizmus. Havannában az egyetlen folyóhoz kijárnak az emberek mindenféle áldozatot bemutatni, a lányok amikor elérik a 15 éves kort, akkor sárgába (a szeretet és a szerelem színe) öltözve fényképezkednek. Nagy nap ez számukra, hiszen ettől fogva számítanak felnőtteknek, és szabad a sex. A népnek úgysem maradt más élvezet, mint a zene, a szivar, a rum és a sex. Úgyhogy ennek értelmében, mindenhol forró kubai ritmusok szólnak, kicsi és nagy önfeledten táncol (kb. úgy, mintha évekig versenytáncosok lettek volna), a benzinkutakon is több a rum, mint a víz, és ha egy nő férfi nélkül van az utcán, vagy a szórakozóhelyen, akkor szabad prédának számít. :) Nagyon közvetlenek, barátságosak és segítőkészek is – sokszor kicsi „baksis” fejében - , de azt azért érdemes megemlíteni, hogy jó, ha tud egy pár szót spanyolul az ember, ugyanis elég kevesen beszélnek angolul.

Körutunk során bejártuk az egész országot: pár napot töltöttünk Havannában, ezt követően lóháton felfedeztük Vinales vidékét, búvárkodtunk a Disznó-öbölnél – itt szeretném kiemelni a hatalmas szivacsokat, és hogy a 25 fokos vízben shortyban merültem :) - ellátogattunk Trinidadba, ahol másodszorra is összefutottunk a szintén körúton lévő magyar testvérpárral, és hosszú, mosolygós órákat töltöttünk a helyi vendéglátóipari egységben, a Canchancharában, cukornád pálinkából készült koktélt szürcsölgetve és szivarozgatva. Végigjártuk Santiago de Cuba utcáit nappal és éjjel, Baracoában megmásztuk az El Yunque-t, ami igazi fülledt dzsungeltúra volt, majd élveztük egy kicsit a napsütést és a forró homokot Guardalavacan, ahol ismét találkoztunk a már említett testvérpárral (ennek mennyi az esélye???). Santa Clarában megtekintettük Che Guevara szobrát, a mauzóleumot és a múzeumot, majd a közel 3000 km-es autókázás után az utolsó 3 napot Cayo Santa Maríán napozással töltöttük, ami pont elég is volt, mert kezdett hiányozni az igazi Kuba.

Nehéz szívvel hagytam magam mögött ezt a kávé-, dohány- és banánültetvényektől zöldellő, dimbes-dombos országot, ahol az utak mentén nem a Cora és a Saturn reklámai díszelegnek, hanem mindenféle idézetek és jelszavak, ahol a keselyűk olyan számban köröznek a fejünk fölött, mint otthon a verebek, és dübörög a Che Guevara kultusz. A reptéren még magamhoz vettem egy üveg cukornád pálinkát, élményektől kavargó fejjel beálltam a kígyózó sorba, és elindultam egy újabb (bár sajnos kissé rövidebb) kaland felé. De ez már egy másik történet… ;)