Az élet Hurghadán

Hajnal 4 órakor, pulcsiban dideregve ücsörögtünk Mombasa repülőterén, és vártuk az első napsugarakat, na meg a helyi buszjáratot, ami „elröpített“ minket Tanzániába, Arushába. Az idő lassan, de biztosan vánszorgott, egyszercsak megjelent buszunk, ami pukkanásig volt tömve, teteje pedig teli volt kisebb-nagyobb hátizsákokkal. Na erre hogyan fogunk felférni???

Sikerült, sok jó ember kis helyen is elfér ugyebár. Bő 4 órás utazás után érkeztünk a határra, ahol persze a sok segítőkész ember biztosan 2 perc alatt eladott volna minket 3 forintért, de ezt az akadályt is sikeresen vettük, és mintegy fél órás irodából irodába mászkálás után már meg is volt a vízumunk és indulhattunk tovább. Újabb 3 óra telt el, amire végre megérkeztünk Arushába. Végre igazi afrikai kavalkád, színesebbnél színesebb ruhába öltözött emberek, lenyűgöző táj és meglepő módon tiszta utcák. Szállásunk egy kis, családias légkörű lodge-ban volt. Fáradtan elkortyoltunk egy hideg Kilimanjaro sört és izgatottan vártuk túravezetőnk érkezését. Julius, akivel hosszú hónapok óta leveleztünk, magas, szikár, halkszavú ember volt, akiről az a hír járja, hogy már több embert vitt fel a hátán a hegy tetejére. Szállásadónk is nyugtatott minket, a legjobb kezekbe kerültünk, biztosan sikerül a nagy terv. Miután mindent részletesen megbeszéltünk, mindenki gyorsan nyugovóra tért, persze a forró zuhanyt senki nem hagyta ki, hiszen a következő egy hétben erre csak álmainkban volt lehetőségünk.

Hűvös reggel, szitáló eső. Még hogy Afrikában mindig meleg van! Mondjuk télnek azért nem olyan rossz! Beszálltunk a jeepekbe, és irány a hegy lába. Az úton ahogy elsuhantunk az akáciák mellett és néztük a helyiek mindennapjait, elgondolkodtunk, vajon mennyivel jobb rohanó, civilizált világunk... Megálltunk egy hentesnél némi húst beszerezni és lábainkat kinyújtóztatni. A kicsiny falu apraja s nagyja körénk sereglett, hiszen mzungu (fehér ember) nem olyan rengeteg jár errefelé. Amikor egy kisgyereket apukája Robinak akart nyújtani, szegény ijedtében nagy ordításban tört ki. :)

A nemzeti parkba érve regisztráció következett, átadtuk csomagjainkat a minket kísérő hordároknak (hatunkat 24 ember kísért végig az úton) és végre elindultunk. Fantasztikus buja esőerdőn haladtunk keresztül, néhol még majmok is viháncoltak a fák között. Az út kényelmes turista útvonalra hasonlított, mi is csacsogtunk, viccelődtünk, de amikor közeledett a 3000 méteres magasság, kicsit elcsendesedett a társaság. Még egyikünk sem járt ilyen magasságokban. Az erdőben egy tisztásról megpillantottuk a Kilimanjaro csúcsát. Elgondolkodtató volt. Még majdnem ugyanennyi szintkülönbség van hátra… Sátraink már készen vártak minket, kaptunk egy lavor meleg vizet mosdáshoz, majd vacsora következett. Szemünk-szánk tátva maradt. Konzervbabra és zacskóslevesre számítottunk, de az egész mászás alatt olyan 5 csillagos étkezésben volt részünk, mintha egy szállodában lettünk volna, ami hiper-szuper felszerelt konyhával rendelkezik. A vacsorát követően senkit nem kellett altatni, pedig még csak 9 óra volt. Az első éjszaka egyből megmutatta, hogy jobb szem előtt tartani hogy hol is vagyunk. Nem lehet ám csak úgy egyik oldalról a másikra dobálni magad, pörögni-forogni büntetlenül…Mert igaz, hogy napközben még nem érződött, de éjszaka mivel nem tudja az ember szabályozni a légzését alvás közben, a hirtelen mozdulatok után heves szívverés és levegő után kapkodás következett és mintegy 15 perc elteltével vissza is tudott aludni az ember. Talán ezt volt a legnehezebb megszokni.

Nap nap után ugyanaz volt a menetrend: ébresztő fél 7-kor, mosakodás (ahogy teltek a napok, és egyre hidegebb lett, ez úgy kopott el), reggeli, csomagolás, indulás. Amikor már egy órája úton voltunk, általában akkor szaladtak el mellettünk hordáraink a fejükön, hátukon cipelt sátrainkkal, zsákjainkkal, az egész hétre elég étellel és több gallon vízzel, mi pedig lihegve álltunk meg egy pillanatra és azt gondoltuk, hogy mennyire hihetetlenül puhányok vagyunk. Napról napra más éghajlati övön mentünk át, a hatalmas, mohával benőtt fákat ritkább, alacsonyabb növényzet váltotta fel, majd ahogy egyre sziklásabb lett az út, csak apróbb bokrok maradtak, végül tőlük is búcsút vettünk, és maradtak a kicsi, sárga virágok, a holdbéli, gleccserfolyók mosta táj. Minden nap ahogy útra keltünk, 5 perc viccelődés következett, amit egész nap tartó mélységes csend váltott fel. Mindenkinek minden erejére szüksége volt, hogy az egyik lépést tegye a másik után, főleg amikor már 4000 méter felett jártunk. Cikáztak a gondolatok a fejemben: fel tudok majd menni, csalódott leszek ha nem??? Tiszteld a hegyet, ugyanúgy ahogy a tengert is, és menni fog. Ez vezérelt percről percre, óráról órára. Hiszen nem a hegyet jöttünk legyőzni, hanem saját határainkat teszteljük. Elég jól bírta a csapat, igaz szép kényelmesre vettük a figurát, lassabban haladtunk mint az átlag. Aztán egyszercsak beköszöntött a hegyi betegség. Néhányan elkezdtek hányni, rázta őket a hideg, étvágytalanok voltak. Ilyenkor jön a nagy kérdés: menni vagy befejezni? Mi mentünk. Lassan, utolsó erőnkből és leginkább akaratból haladtunk tovább, egészen a 4600 méteres Lava Towerig. Azt hiszem amikor ott a földre roskadt a csapat, az volt az első mélypont. Érezni lehetett a növekvő feszültséget, ahogy mindenki teljesítő képessége határára ért. Kis felüdülést jelentett, hogy innen következő táborunkig csak lefelé kellett menni. Már sötétben érkeztünk meg, így másnap reggel döbbenten láttuk, hogy falmászás elébe nézünk aznap. És nekem pont akkor kellett rosszul lennem. Nem örültem. Sok képet, videót, úti beszámolót néztünk meg mielőtt belevágtunk a túrába, de ez valahogy egyikben sem szerepelt. Vajon miért…..? Küzdöttünk felfelé, mászóbotjaink most először tűntek zavarónak utunk során. Julius mint egy hegyi kecske néha eltűnt, majd feltűnt előttünk 200 méterrel, és vigyorogva mondta, hogy pole pole (csak lassan). Egyre másra hagytuk magunk mögött a métereket – itt már ez is nagy szónak számított – és az 5. napon elértünk utolsó táborhelyünkig. Szerencsére mindenki jobban volt, a hegyibetegségnek se híre se hamva nem volt. Megebédeltünk, majd lefeküdtünk aludni. 6 órakor vacsoráztunk, és ismét lefeküdtünk. Fél 11-kor volt ébresztő. Minden létező cuccunkat magunkra kellett vennünk, mert igencsak hideg volt. Síkabát, sapka, sál, kesztyű, több réteg pulóver – már akinek volt, ugyanis discoboy, alias Bence, kicsit felkészületlenül érkezett, és a szárazruha aláöltözetén és egy egyiptomi télben vastagnak számító Quicksilver pulcsin kívül még egy 3 mm vastag neoprén kesztyűt hozott magával. Édesanyám úgy döntött, hogy ő inkább kihagyja ezt az élményt, és nem vesz részt a „csúcstámadásban“. Hihetetlenül csillagos volt az ég, a hegy közelében lévő településeket már azóta nem láttuk, mióta 3000 méter fölé értünk, tényleg olyan érzése volt az embernek, mintha a világ tetején lenne. Mindenki nyakában ott lógott az MP3 lejátszó, gondoltuk majd a zene segíteni fog minket. Bekapcsoltuk fejlámpáinkat, és 3 vezetőnk kíséretében nekivágtunk az éjszakának. Robi mondott egy-két viccet, majd ismét síri csend lett. Gyakorlatilag az útból nem sok mindent érzékeltünk, csak az előttünk lévő 1 métert láttuk. Egy sziklára való fellépés előtt pár nagyobb lélegzetvétel, majd a lépés után némi lihegés következett. Elkezdett süvíteni a szél, és bárhogy próbáltuk bebugyolálni magunkat, a csontunkig hatolt. Ez mindenki lelki állapotát kicsit megtépázta, de ekkor Julius elkezdett énekelni. Hogy honnan volt ereje egészen 5000 métertől a csúcsig énekelni, azt nem tudom, de mindannyian megállapítottuk, hogy a swaheli nyelven énekelt vallásos dalok valami olyan erőt adtak, hogy nélkülük biztosan nem tudtunk volna tovább menni. A zene lejátszóját senki nem kapcsolta be… A Stella Pointhoz érve (a Machame útvonalon eddig jutott fel az első ember, ezért ilyen nevezetes) már éppen kockára fagytunk, és másfél órája a horizontot kémleltük, a napfelkeltét várva. Még sehol semmi, és már a sötét sem rejtette el az utat. Ültünk, és dideregtünk, vezetőink nógattak minket, hogy induljunk tovább. Én konkrétan kijelentettem, hogy ez a 200 méter már semmit nem számít, és ha a többiek azt mondják, akkor megmászottnak tekintem a hegyet, indulhatunk vissza. Apum ezen a ponton „felpattant“ és kijelentette, hogy ha már idáig eljutottunk, akkor továbbmegyünk. Ok, végülis csak 200 méter szintkülönbség, az nem lehet annyira durva… Több mint egy óráig tartott… Útközben végre feljött a nap is, kezdtük érezni a mínusz 25 fokban a sugarak áldásos hatását. Szájtátva figyeltük a gleccserfalakat, néztük a lábunk alatt ropogó jeges havat és végül megpillantottuk a célpontot: Uhuru Peak, 5895 m. Mélységesen megindító volt, néhány könycseppet el is morzsoltunk. Tudni, hogy mi van mögötted, és ezt milyen fizikai és lelki erőfeszítések árán érted el. Ahogy egy kolleganőnk mondta: „sometimes you just wanna die, but at the end, you feel like you’ve done something“. Készítettünk néhány fotót, és indultunk is lefelé. Méghozzá elég sietősen kellett távoznunk, mert kezdtek mutatkozni a hegyi betegség tünetei. Szedtük a virgácsainkat ahogy csak tudtuk, de amikor magunk mögött hagytuk a jeges tájat, akkor jött még csak a feketeleves. Az éjszaka nem érzékeltük, de a táborig fél méter mély sóderben kellett a hegyoldalon gázolnunk. Már nyolc óra gyaloglás volt a hátunk mögött, és nem kevés fizikai megterhelés. Többször megálltunk, hogy kész, megy tovább a fene, vigyen le valaki. De mindig sikerült újra elindulni, és 5 óra gyötrelem – mert nincs rá jobb szó – után megpillantottuk az első, táborból elénk siető emberkéket. Meleg gratulációk, és finom ebéd fogadott minket, majd mindenki eldőlt 2 órára, mint a liszteszsák. A legdurvább az volt, hogy ezek után még mindig kellett menni, mert éjszakai táborhelyünk 4 órányi járásra volt. Az ellenségemnek nem kívánom. Másnap reggel szomorúan ébredtünk, hiszen csak néhány óra választott el minket a túra végétől. És annak ellenére, hogy nagyon küzdelmes volt, fantasztikus és páratlan élménnyel gazdagodtunk. Összegyűjtöttük a kabátokat, pulóvereket, cipőket, pólókat, amiket segítőinknek ott akartunk hagyni, Julius összehívta a csapatot, és mindenkinek egyesével odaadtuk a borravalót. Nem mondom, ekkor is elérzékenyültem rendesen. Nem vagyok az a típus, aki fűnek fának szívesen ad borravalót, de most azt éreztem, hogy ezek az emberek még többet is megérdemelnének, hiszen annyira segítőkészek, kedvesek, és olyan emberfeletti munkát végeznek.

A park kijáratához érkezve megkaptuk okleveleinket, és indultunk vissza Arushába a lodge-unkba. Fél órát álltunk a zuhany alatt, majd jó érzés volt beesni az ágyba és aludni egy nagyot. Másnap 3 napos szafarira indultunk, ahol újra sátoroztunk, saját szakácsunk és idegenvezetőnk volt, rengeteg állatot láttunk valamint többek között olyan fantasztikus tájakon jártunk, mint a Ngnorongnoro kráter és bepillantást nyerhettünk egy igazi maszáj piacon folyó kereskedelembe.

Arushai szállásunkra visszaérve elkezdtünk csomagolni, büszkén beszéltünk a hegymászós élményeinkről, amikor is megjelent Julius, aki elköszönni érkezett. Amikor mind a hatan ott voltunk, felállt, és azt mondta, hogy ha megengedjük, akkor szeretne a saját nyelvén imádkozni értünk, hogy jó utunk legyen hazafelé, valamint szeretné megköszönni, hogy itt voltunk. Álltunk, hallgattuk a számunkra érthetetlen imát ami ismét megigézett minket, és néztük az arcokon lecsorduló könnyeket, majd a viszontlátás reményében elbúcsúztunk egymástól.

Egy biztos: ha valaki azt kérdezi, hogy nekivágnék e még egyszer, a válaszom egy határozott igen. Ez a túra olyan élényeket nyújtott mindannyiunk számára, amit még az unokáinknak is ugyanúgy gombóccal a torkunkban fogunk mesélni.

Kép beszámolóért kattints ide:

http://www.dugong.hu/index.php?page=gallery.php&gallery_id=43